A megpróbáltatások és a hanyatlás évei

Az első nagy próbatétel és az életút ívének a megtörése tehát az első világháborút követő események során következett be. 1918 karácsonya után a színház életében a megtervezhető hétköznapok helyébe a kiszámíthatatlanság, a kiszolgáltatottság, a pszichikai és fizikai terror különféle formái tolultak. Az új hatalom biztonsági szervei gyakran házkutatással zavarták meg a próbákat, előadásokat tiltottak be, legtöbbször a legutolsó pillanatban, mindent cenzúra alá vetettek, meghatározatlan időre felfüggesztették az előadásokat. 1919. március 29-én Janovicsot bizalmasan figyelmeztették, hogy le akarják tartóztatni, ezért barátai unszolására, egynapi bujkálás után, biztonsága érdekében befeküdt az ideggyógyászati klinikára. Az Ideggyógyászati klinika tekintélyes professzora, Lechner doktor a zárt osztály biztonságát ajánlotta fel számára a falakon kívüli világ elszabadult indulatai helyett. Néhány hét múlva, amikor úgy tűnt, hogy csillapodtak a kedélyek, Janovics, ügyvédje tanácsára elhagyta a kórházat, de amint a színházba ért, négy katona rögtön letartóztatta és hadbíróságra kísérték. Öt napig tartották fogva embertelen körülmények között, majd elbocsájtották, anélkül, hogy kihallgatták volna.¹ Néhány nap múlva, május 14-én felszólították, hogy a társulat hagyja el a Hunyadi téri színházat. Janovics minden lehetséges érvet megragadva tiltakozott, de végül szeptember 30-án a magyar társulatnak el kellett hagynia azt az épületet, amelyet Janovics oly sok álmodozással épített, és amely egyet jelentett számára az akkor 127 esztendős magyar színházzal. A Kolozsvári Magyar Színház utolsó előadása a Hunyadi téri épületben a Hamlet volt, amelyben Janovics játszotta a címszerepet.

Szobrok között: Janovics Jenő és Incze Sándor

A színházterem zsúfolásig megtelt, és a közönség órákig ünnepelte a művészeket, mígnem végül a tömeget a rendőrségnek kellett eloszlatnia. Másnaptól a Sétatéri Színkörben játszhattak, amely technikailag felszereletlen volt, fűtése megoldatlan és rossz akusztikájú. Ám a zaklatás és a bizonytalanság itt is folytatódott. Nemcsak a katonai parancsnokság kénye-kedvének voltak kiszolgáltatva, de az átalakulás következtében a kialakulatlan, szervezetlen országos és helyi állapotok miatti adminisztrációs nehézségeknek is. Janovics igyekezett felszínen tartani társulatát, mint hajóskapitány a viharba került hajót. A Színkör feljavítási munkálatai mellett folyamatosan problémákkal kellett küszködni: a Nagyszínházban maradt saját felszerelésüket, a díszleteket, jelmezeket és egyéb berendezéseket folyton kölcsönözni kellett, de nem mindig sikerült meg is kapni, folyamatosan gond volt a magyar állampolgárságú budapesti színészek játszási engedélyének megszerzése, vagy a cenzúra kénye-kedve volt nehezen kezelhető, hiszen gyakran utolsó pillanatban rendelték el az előadások leállítását vagy lecserélését, máskor különféle okokra hivatkozva tiltottak be előadásokat, mint Az ember tragédiáját például, azzal az ürüggyel, hogy a Párizsi szín forradalomra buzdít. De a legelviselhetetlenebb az volt, hogy évekig lebegett Damoklész kardja a magyar színház játékengedélye fölött. Ideig-óráig kaptak engedélyt, de a politikai szelek változóan fújtak, és hosszan tartó bizonytalanságban kellett élni. Janovics közben karakán nagylelkűséggel fizette továbbra is a színészeit. Még jól jövedelmeztek a filmek, az első években még az anyagi probléma talán eltörpült a többi között.