(A gyengébbek kedvéért ez mindössze két – újmagyarul – kettő esztendő). A hatalom már akkor sem azt várta el, hogy szeressük a „románokat”, hanem azt, hogy magunkat ne szeressük. S ez már (vagy még?) akkor sem nagyon sikerülhetett. Annál kevésbé, hogy minket, román–magyarosokat folyton a – nemzeti dicsőségben megboldogult – Daicoviciu akadémikus szeánszaira hurcoltak, ahol nem csak azt tudhattuk meg, hogy Románia – térkép szerint is – egy diadalmas sasmadár, csőre a Duna-delta, két szárnya Máramaros és Olténia, a farka meg a Bánsággal megtoldott Partium. Ezen még el lehetett volna nevetgélni, ha nem látjuk – egyébként a legtöbb esetben intelligens és sok minden egyébben tiszteletreméltó – román kollégáink áhítatos arcát, de az, hogy a magyar fasizmus Árpád apánkra vezethető vissza, már nekünk is sok volt. Nem néztem román barátaimra sem, abbéli félelmemben, hogy röstelkedésükben elfordítják a tekintetüket. Csakhogy nem mindig tudtam megállni, és sajnos a zavar – elmaradt.

De hogy túlságosan el ne keseredjek, mikor a román–magyar szak jeles végzőseként – a kihelyezés előtt – ellátogattam egykori „líceumomba”, nem akadna-e számomra hely, látnom kellett, hogy román–magyar szakosként nem kérnének belőlem. Nem mondták ki, de fölösleges is lett volna, számomra is világossá vált, hogy „elárultam” őket. Nem esett jól. De némileg meg is nyugtatott: a „románok” miért is lennének sokkal jobbak „minálunk”?

Mi ez?