Úgy véli azonban, ennek csak úgy van értelme, ha a próza valamilyen módon kötődik a realitáshoz: akkor érvényesül igazán a fikció, ha hiteles a háttér, amely mögötte áll. A csíkszeredai író, szerkesztő, a Székelyföld folyóirat munkatársa az Álljunk meg egy szóra sorozat októberi rendezvényén beszélt erről a Bulgakovban, példaként pedig írásainak visszatérő szereplőjét, a nagymamát említette. Álmeséiben, ahogyan nevezi őket, egy kitalált nagymamáról ír, nyilván, valós elemeket, kisebb történeteket is beépít. Ettől hat annyira valószerűnek, hogy időnként megállítják az utcán, és nekiszegezik a kérdést: „egy az egyben” az ő nagymamájukról szól a történet, mégis honnan ismerte?

László Noémi költő, a sorozat házigazdája a szerző szépírói munkásságának kezdeteire is rákérdezett, amikor még a költészettel kacérkodott. – A prózaírók gyakran szokták versekkel kezdeni, de én annyira féltem a hosszabb szövegektől, hogy eleinte a verseknél is rövidebb műfajjal próbálkoztam. Az egymondatos aforizmáktól, amelyek közül K. Jakab Antal közölt le néhányat az Utunkban, eljutottam a négysoros versikékig; inkább szövegeknek mondanám őket, mert nem igazán voltak versek. Ezek is megjelentek az Utunkban, majd egy antológiában is, de mire ezáltal már szinte félig költőnek érezhettem magamat, addigra abbahagytam, és elkezdtem prózát írni – magyarázta Molnár Vilmos. Pozitív hatással bírt a rövid, versszerű szövegek megírása, elvégre ez „ráneveli az embert arra, hogy odafigyeljen minden szóra, ettől aztán nagyobb súlyuk lesz a szavaknak”. Ha valaki egyből regényírásra adja a fejét, nem föltétlenül ügyel arra, hogy „minden szó minden szóval valahogy összefüggjön, találjon, felerősítse egyik a másikat”.

Mi ez?