Egyetemi előadásnak is beillett volna az a rövid értekezés, amelyet Horváth Andor bevezető gyanánt tartott. Elegáns stílusa, közérthető nyelvezete, magával ragadó személyisége nem véletlenül fonódott össze az est folyamán is az általa mondottakkal, egy pillanatig sem keltve olyan érzést a résztvevők körében, hogy unalmas vagy akár érdektelen lenne számukra mindaz, amiről hallanak. Mielőtt két évvel ezelőtt áttelepedett volna Magyarországra, több mint két évtizeden át egyetemi oktatóként is volt alkalma kikísérletezni annak rendjét és módját, hogy elnyerje a hallgatóság figyelmét, generációk hálásak azért, hogy ismerhetik és tanulhattak tőle a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán. A könyv keletkezésének hátterét ismertető szövegéből szabadon idézünk az alábbiakban, kiragadva fontosnak vélt szempontokat, törekedve viszont arra, hogy megőrizzünk valamit a nem mindennapi beszédmódból.

Ha megkérdezik, hogy ki vagy, a legegyszerűbb és legegyenesebb az, ha elmeséled, hogy miként lettél azzá, aki vagy. Ennek fényében született az elhatározás, hogy beszéljen a benyomásokról és az üzenetekről, amelyek az őt formáló irodalom irányából érkeztek. De mit is jelent ez, hogy valakit formál, alakít egy bizonyos tényező? Embernek születünk, ennél másabb identitása senkinek nincs, amikor a világra jön. Jönnek aztán a különböző meghatározottságok, mindenekelőtt a család részéről, ahol adott a nyelv: az anya nyelve, az anyanyelv. Olyan kötöttséget jelent ez, amelyen keresztül belépünk egy közösségi univerzumba, amelynek tagjai ugyanazt a nyelvet beszélik. Viszont ez a folyamat, amelyben azonosulunk a nyelvvel és a közösséggel, az igazi értelmét akkor nyeri el, amikor kapcsolatba kerülünk az irodalmi művekkel, amelyek ugyanazon a nyelven íródtak. A szerző eleve abból indult ki, hogy bizonyítsa a hipotézist: azáltal lett magyar, hogy az iskolában – az elemiben, a líceumban, majd az egyetemen – megbarátkozott a magyar nyelvű irodalmi művekkel. Akár sorrendbe is állíthatta volna ezeket az alkotásokat, követve az időrendiséget, ahogyan a különböző művekkel találkozott, ő azonban nem törekedett ilyesmire. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy fikcióként tekintsen születő munkájára, amelyben a magyar irodalom egyfajta történetét elmesélheti. Merthogy, „álcázva” ugyan, de a magyar irodalom történetét tárja az olvasók elé, némiképp leegyszerűsítve, de torzításoktól mentesen.

Erkölcsi, szellemi, történelmi, politikai tekintetben egyaránt sok mindennel találkozik az ember, hogy magáévá teszi-e vagy sem, azt ki-ki eldönti a saját maga számára – tény azonban, hogy ezek is alakítják a jellemünket, az intelligenciánkat, meghatározhatják a döntéseinket életünk folyamán. Tulajdonképpen ezekből áll össze a személyiségünk, amelyről azt mondjuk: ezek vagyunk, ilyenné lettünk.  

A Romániában élő magyarok és románok közötti kapcsolatot is szem előtt tartotta a kötet megírásakor, kezdve onnan, hogy egymás irodalmához nagyon is eltérő módon viszonyulnak a két közösség tagjai. Míg a magyar diákok „kötelesek” megismerni a román irodalmat, a románok egyáltalán nincsenek abban a helyzetben, hogy a magyar irodalommal találkozzanak. Az aránytalanság miatt eleve a magyarok kerülnek hátrányba, és nem adatik meg nekik egy olyan névjegykártya, amelynek „felmutatásával” azt mondhatnák: ez vagyok én, ez az, ami formált engem, ilyen lehetsz, ha felfedezed a jellemvonásaimat, amelyek a neveltetésemmel is összefüggnek. Ebben az értelemben vitathatatlan, hogy a román anyanyelvű közönséghez szól a kötet. Lévén, hogy szigorúan szakmai értelemben a magyar irodalom sosem volt a szakterülete Horváth Andornak, nem is akart a magyar irodalomról a magyarokhoz szólni, a románok irányában viszont egyértelműen volt mondanivalója. A nyelvismereten és a megfelelő beszédmódon túlmenően persze számolnia kellett bizonyos dolgokkal: ha sokat beszél, unalmassá válik, ha pedig túl nehéz dolgokat ír le, akkor fárasztó lesz. 

Mi ez?