Égnek meredő hajjal és egészen kicsire összeszorult szívvel követtem a piteşti-i ADHD*-s gyerek és osztálytársai történetét. Látszólag semmi köze hozzá, mégis egy nyári iskolás balhé jutott eszembe, a matek képességvizsga diagrammjával, amikor egyik újságíró „viccesen” megkérdezte: „Szóval hülye a gyereked, mit tehetsz?” én meg visszakérdeztem: „Te gyerek, szóval hülyék a felnőtteid, mit tehetsz?”
Hát most is ezt kérdezem. Hogy mit tehet 30 gyerek, ha a felnőttei (szülők, tanárok, inspektorok, pszichológusok, satöbbi) lelkileg és szellemileg és szakmailag ZOKNIK?
Mit tehet 30 gyerek, ha bajban van, és az értük felelős felnőttek közül egyik sem képes normálisan reagálni?
Miért mondom ezt?
Ezért: Adott egy olyan 13 éves gyerek, akinek nem elég nehéz feldolgozni, hogy örökbefogadott gyerek (ami nyilván, egyike a kevés pozitív fejleménynek az életében), de egészen kicsi korától előbb rákos betegséggel, majd az ADHD-val kell küzdenie, amely diagnózis, függetlenül attól, hogy ki, hogyan vélekedik annak neurológiai vagy pszichikai valódiságáról, egy olyan tünetegyüttest jelent, ami nem csak a környezete, de sajátmaga számára is gyakran kínlódássá teszi az életet.
Mi ez?
