(és a Horváth Annáé, Antal Árpádé, Nagy Zsolté, Ráduly Róberté, Mezei Jánosé – de Nagy Benedeké is, meg a sok névtelen szoboszlayaladáré)
Százhatvanhét éve Aradon, október hatodikán, embereket végeztetett ki a Haynau-féle önkényuralom. Szabadságért, emberi méltóságért, emberi jogokért küzdő embereket. Büntetlenül tette mindezt, hacsak az nem nevezhető méltó büntetésnek, hogy a bresciai hiénát pár évvel később Londonban jól elpüfölték magyar és nem magyar munkások. Hatvan éve, október végén szabadságszerető, emberi méltóságot és emberi jogokat követelő emberek százezrei váltak fölöslegessé egy rendszer tankjai előtt majd kirakatpereiben. Büntetlenül tette mindezt, annak ellenére, hogy utólag az a rendszer is megbukott. Senki és semmi nem hozza már vissza azokat az embereket, akik meghaltak, akiket meghurcoltak. Nem meglepő tehát, hogy minden kornak megvan a maga sajátos harca az emberi méltóságért, emberi jogokért. Még a demokratikus rendszereknek, a jogállamnak is, hisz a bukott korok eszközei és módszerei nem tűnnek el nyomtalanul.

Mi ez?