Tenyérbemászóan hízelgően viselkedett minden amerikaival, főleg a magasabb beosztásúakkal. Reggelente már csak röhögtük, hogy amikor csoportokban gyülekeztünk, az amerikaiak felé fülig vigyorogva próbált hízelegni, ahogy a romániaiak felé fordult, egyből komor képet vágott. Később visszahallottam egy amerikaitól, hogy utálta a románokat, azért is volt ilyen a magatartása. Volt valami kellemetlen tapasztalata a román hatóságokkal is, továbbá úgy mesélte nekik, hogy Moldova inkább orosz, mint román. Dumitru volt a keresztneve, de az oroszos Dima becenevet használta. Mikor telefonon moldovaiakkal beszélt, olyan oroszos akcentusa volt, hogy sokszor el kellett teljen egy kis idő, amíg rájöttem, hogy nem oroszul, hanem románul beszél. Persze nem csak az etnikai különbözőség, románok elleni gyűlölete volt az egyetlen mozgatórugója elkülönülő viselkedésésnek. Költöztetők voltunk, fizikai munkások, amit ő keleti mentalitásával rangon alulinak tartott, hiszen otthon eladási igazgató volt egy nagyvállalatnál. A székely szobatársa szintén, mindenkivel az első kontaktuskor igyekezett tisztázni, hogy ő otthon menedzser egy cégnél, s hazavárják, tehát még mindig menedzser. Mi többiek csak szórakoztunk azon, hogy két „igazgató” egymásra talált, s kiközösítette magát, nem állt szóba a rangján alulinak tartott többi kollégával. A többiek közt is voltak olyanok, akik itthon hasonló állásokat adtak fel, de ezt ők már meg se tudták. Ebben a kettejük elzárkózásában, orrfennhordozásában a moldovainak meghatározó szerepe volt.

Mi ez?

FOLYTATJUK