Az ősz szerelmesét az ősz ölelte immár végleg kegyeibe. 2015 októberében 86 éves korában elhunyt Dudás Gyula festőművész, a „nagybányaiság” talán legkövetkezetesebb követője, az újraalakított Barabás Miklós Céh alapítótagja, az 1958-ban megalakult nagybányai Zene- és Képzőművészeti Líceum alapítója és 1990-es nyugdíjazásáig tanára, a nagybányai művészeti élet fáradhatatlan irányítója, szervezője, helybéli és anyaországi alkotótáborok állandó látogatója és művészeti irányítója, fiatalabb pályatársainak szeretett és tisztelt mentora.
Azt is mondhatnám: a sors kegyes volt hozzá, hiszen mindjárt a kezdet kezdetén, 1958-ban, a képzőművészeti főiskola elvégzése után az egykori „festőfővárosba” Nagybányára röpítette. Ahol a Mohi- és Kádár Tibor-tanítvány megismerkedhetett Ziffer Sándorral és szoros baráti kapcsolatba került Nagy Oszkárral, akinek bátorító szavai festői, de talán későbbi emberi magatartására is hatással voltak. Derűs, nyíltszívű, barátságos, mindig segítőkész lényével belopta magát pályatársai szívébe, olyannyira, hogy idősebb korára már valóságos nimbusz övezte. A fiatalabbak Gyula bácsiját nem lehetett nem tisztelni, nem szeretni.
De persze eddig a pontig el kellett jutni. Nem tudom hogyan alakult volna Dudás Gyula pályája, ha nem abba az erőteljes kisugárzású környezetbe kerül, amit Nagybánya jelentett. Az évtizedek alatt felhalmozott szellemi koncentrátum és természetesen a táj, a természeti és az épített környezet meghatározó tényezőnek bizonyult pályája alakulásában. Ízig-vérig nagybányai festővé vált. Munkáiról zömében a hajdani festőfővárosnak és környékének egyik-másik, a hőskorból visszapillantó részlete tekint ránk, hangulata kerít hatalmába. Ez mintegy kötelez valamiféle párhuzamra: annak a megállapítására, hogy tájképein a megszüntetve megtartás jegyeit ismerjük fel. Korszerű átlényegítését az egykori, századfordulós nagy festői forradalomnak, amely kisugárzásával átfogalmazta régiónk művészeti világát.

Mi ez?