A férfi nem bicegett, bár látszott rajta, hogy támasztéknak jól fog ez a kis járgány. Délután volt, az a közepes fekvésű fényviszonyokkal berendezett idősáv, amikor már kifulladt a munka zaja, de még várat magára az esti ernyedtség. Ebben a köztességben látom a márciust, a repedt visszapillantó tükör hártyáján közeledni: a nyolcadikára kiadott kartonlapot barnásan szépiás reflexekkel, rajta ovális portré, mellette cikornyás kezdőbetűvel valamilyen bárgyún megejtő sablonszöveg az anyákról, napjukról s a gyerekded szeretetről. Látom a márciust, a feketét. Carmen zilált tekintetét, amint nem tudja elképzelni, hogy Vásárhelyen hogyan tovább, s mert apja – a román – az egyik szobában ordít, anyja – a székely – a másikban öli magát, ő átmegy a harmadikba: Londonszoba. Látom a vonulást az utcán, ahol addig csak trolik, autók, ilyesmik, most kokárdás ifjak és közben dal is, zászló is libben (az utcán, melyet negyedszázada az elsinkófált forradalomról neveztek el). Látom azt is, hogy van már fehér március, szlemmerek szerint egyértelmű, hogy ez a hónap ennyire kétszínű. Látni vélem nagyapámat. Amint elnéz a fűzfás felé a kert végébe, s tervezi újra, hogy mekkora lesz a kukorica, hány veder cseresznye fér majd a nyárba (ha a seregélyt eléggé serényen hajtom majd kereplővel, rikkantással). És láthatatlan, de felgyülemlett márciusok barkállanak elő, mint a nyolcvanas évekbeli fegyelmezett hússorban. Időnként szónoklatfoszlányok: ifjaink, nemzeti áldozat, az akarnok zsarnok („Az osztrák császár cudar volt, mert elvette a magyar nép dolgozatát” – mondja a család legifjabb márciusozója), megint szép lesz, csökkentett habzású gyalázatmosás, Európa tavasza, sőt, tram-tatatam-tatam...

Mi ez?