Vagy erről nem illik beszélni? Vallási és társadalmi tabuk kapuit döngetjük vele? Vajon még akkor sem, ha a lelkészek válási mutatói jelentősen nem térnek el a statisztikai átlagtól, és az „igaz keresztény” egyházi közösségek is egyre gyakrabban szembesülnek a „jelenséggel” híveik körében? Megtanultuk, elhittük, derűs napokon osztjuk: Isten az életre szóló jó házasságot szereti, és haragszik, ha az véget ér. Bárcsak mindenki abban élhetne! De mi legyen, amikor egy kapcsolat mérgező? Vagy hazug? Vagy erőszakos?

Belopta tudatunkba magát az elképzelés, hogy a kapcsolat egy bejáratú valami. Öröm, amikor létrejön, ünneplésre méltó esemény, de kijárata nincs, abból legfeljebb titokban, szégyenkező bűntudattal lehet távozni. Az igazság sokkal inkább az, hogy – földi léptékkel nézve, és most hagyjuk a mennyeit! – minden kapcsolat természetszerűen véget ér. Pontosabban: átalakul. Életokokból vagy halálokokból. Mindannyian voltunk olyan kapcsolatokban, amelyek ma nem jelentenek sokat. Néhányról, de legalább egyről szeretnénk hinni, hogy végtelen. Csakhogy a végtelenség itt nem időbeli kategória, hanem intenzitásbeli.

Egyik baj azzal, hogy tabuként kezeljük a válást az, hogy létrejöttéhez súlyos legitimációt kell létrehoznunk magunkban és kifele: például hűtlenség, gyűlölet. Innen már megvonhatjuk a vállunkat: nem rajtunk múlik, lehetetlenné vált a folytatás. A kudarc okozta lelkiismeret-furdalás így elviselhetőbb. Csakhogy a kapcsolat nem szűnik meg, csupán átalakul. Hogy mivé, az közel sem mindegy. Nem mindegy, hogy milyen lesz a viszony azzal, aki valamikor a legfontosabb volt számunkra. Már csak azért sem, mert a válások közel felében kiskorú gyermekek is vannak, és a közös szülőség nem szűnik meg.