Kolozsvári futballélet 1945 előtt



CSILLAG PÉTER

1941-ben a KAC salakpályáját jelentős befektetéssel füvesre cserélték
FOLYTATÁS ÁPRILIS 3-I LAPSZÁMUNKBÓL


Anyaországi Kolozsvár-szimpátia

Bár a budapesti sportvezetés számos eszközzel segítette Kolozsvár helytállását országos szinten, a pártoló szándék mellett nem ritkán megfigyelhető egyfajta távolságtartás, bizalmatlanság vagy adott esetben ellenségesség is Erdély fővárosával szemben. Ennek több oka volt. Először is a Budapest–vidék ellentét még az oly nagy lelkesedéssel „visszafogadott” kolozsváriak életét is megnehezítette, ebből a szempontból ugyanolyan besorolás alá esett, mint mondjuk Debrecen, Szolnok vagy Győr. Másodszor magán viselte a „romániai múlt” bélyegét, amelyre a fővárosból egy-egy finom célzással, utalással rendre emlékeztették is a várost. Harmadrészt szerény anyagi helyzetéből és a magyar igazgatás hiányából fakadóan kiszolgáltatottnak bizonyult az anyaországi vezetők akaratával szemben.

Noha a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) kifelé folyamatosan azt kommunikálta, hogy Erdély pártján áll, a gyakorlat azt mutatta, hogy a kiélezett helyzetekben a vezetők nem jöttek zavarba, ha bizonyos ügyekben a kolozsvári vagy a nagyváradi érdekek ellen kellett állást foglalniuk.

A város futballpályái

Az állami támogatások legegyszerűbben ellenőrizhető és értékelhető formája a különböző építkezési vagy felújítási költségekre adott segély volt. Mivel pedig a lehangoló pályaállapotok miatt Kolozsváron el is kelt a segítség, kézenfekvőnek és kívánatosnak tűnt, hogy a budapesti vezetés ezen a téren igyekezzék a városi egyesületek hóna alá nyúlni. A fennmaradt adatok alapján az Országos Testnevelési Tanács (OTT), az Országos Sport Központ (OSK), az MLSZ vagy éppen a minisztérium részéről többször érkeztek ígéretek az efféle célzott összegekre, tényleges átutalásuk és megfelelő felhasználási módjuk azonban az elhúzódó pályagondokat elnézve nem mindig „sikerült”.

A Képes Sport 1944. június 27-i címlapját teljes egészében az FTC–KAC Magyar Kupa-döntőnek szentelte
 

Az érintett korszak során tulajdonképpen egyetlen futballpálya akadt Kolozsvárott, amely mindvégig alkalmas volt első és másodosztályú, azaz NB I-es és NB II-es találkozók megrendezésére, a sétatéri városi pálya. A mai Universitatea-stadion helyén akkoriban egy lelátóval felszerelt, úgynevezett „nagy pálya” állt, mögötte két „kis pályának” hívott, hivatalos mérkőzésre gyakorlatilag használhatatlan edzőpályával.

Emellett játszottak bajnoki mérkőzéseket az egyetem sporttelepén, a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) változó minőségű stadionjában, amely idővel a városi futballesemények helyszínének kijelölésekor a sétatéri pálya alternatíváját jelentette. Mivel semleges pályát kellett választani, itt játszották le a Kolozsvári Atlétikai Club (KAC)–Ferencváros Magyar Kupa-döntő visszavágóját, amely kapcsán a budapesti egyesület vezetői kétségbe vonták a „semlegességet”, mondván, a KAC korábban többször ezen a helyen tartotta edzéseit.

Érdekes módon a Haggibor Donáth úti pályája – amely az 1940–1941-es idényben teljes kihasználtsággal működött, számos kerületi mérkőzésnek otthont adva – később teljesen eltűnt a hírekből, pedig nem lett volna törvényszerű, hogy a zsidók elleni intézkedéseknek áldozatául esett egyesülettel együtt a futballpályája is megszűnjön. Egy 1940. novemberi, jellemző történet tanúsága szerint ekkor még használták az ősi grundot, a számos tehetséges kolozsvári fiatalt „pályájára állító” baromteret is.

„Kolozsvár jelenleg pályahiánnyal küzd. Tíz mérkőzést kellene vasárnaponként lejátszani, rendelkezésre azonban csak egy pálya áll, a városi. A többi meglévő különböző okok miatt még használhatatlan. Van még ugyan egy, a Haggibor-pálya, ezt azonban csak erős fantáziával lehet pályának nevezni, éppúgy, mint az úgynevezett baromtéri pályát, melyen hetenként vásárokat tartanak, és vasárnapra teljesen kikészítik a talaját. Ily körülmények között az NB intéző hiába törte a fejét, a mérkőzésbeosztás nem ment.

És itt lépett közbe Gálffy miniszteri biztos. Az asztalra csapott, és felkiáltott: »Uraim, vagy csinálunk sportot, vagy beszüntetjük a futballt. Sportemberek vagyunk, menjünk, és javítsuk ki magunk a Haggibor és a baromtéri pályákat. Magam is megyek dolgozni – szólt –, csak egyletenként négy-öt embert kérek.«

A meglepő bejelentés pillanatok alatt nagy lelkesedést váltott ki a megjelentekből, akik azonnal ásót, kapát és öt-öt embert ajánlottak fel a »kalákára«. És szombaton már harminc izmos labdarúgó – élükön Gálffy miniszteri biztossal – lapátolta, egyengette a Haggibor-pálya »búvóhelyeit«. Vasárnap így egész nap mérkőzések lesznek a Haggibor-pályán is. Jövő vasárnap a »miniszteri kaláka« a baromtérre vonul ki.” – írta 1941. október 2-án az Ellenzék.

A már említettek mellett ejtsünk szót a Bástya-pályáról (amely alighanem megegyezett a tulajdonos Dermata-gyár pályájával), valamint a Kolozsvári MÁV SE pályájáról. Előbbi állapota valószínűleg nem ütötte meg a bajnoki mérkőzés rendezéséhez szükséges szintet, utóbbi pedig a grandiózus stadionépítési terv ellenére talán sohasem volt használatban. Szóba került 1943 elején, hogy a Korvin is saját pályát épít, s bár egy januári hír szerint a munka akkor már folyamatban volt, a terv gyaníthatóan nem valósult meg.

A kerületi mérkőzések lebonyolítását nehezítette az MLSZ 1944 augusztusában hozott furcsa rendelete, amely szerint bajnokikat a legalsóbb osztályban is csak lelátóval ellátott pályán lehet megrendezni. Az intézkedés hátterében alighanem a gyakori légiriadók álltak, amelyek során a játékosoknak és a nézőknek mihamarabb fedezéket nyújtó helyre kellett menekülniük. A szabállyal azonban például a városi kispálya rendezésre alkalmatlanná vált.

A Kolozsvári AC társadalmi és anyagi bázisa

Érdekes és mindenképpen figyelemre méltó téma, hogy kik álltak ekkoriban a Kolozsvár AC mögött, és milyen módon támogatták a klubot. Az erdélyi „nagytestvérnél”, a Nagyváradi Atlétikai Clubnál könnyebben kitapintható a háttér, hiszen Jeney Rezső elnök fakereskedésében és fatelepén a legtöbb játékosnak munkát tudott adni, a hagyományok alapján pedig a társadalmi és anyagi segítségről a helyi zsidóság is gondoskodott, amíg tehette.

A KAC csapata 1944-ben
 

„A NAC megalakulása óta a zsidó vezetők óriási szerepet játszottak a NAC és a többi váradi csapat megalakulása, fejlődése és fennmaradása érdekében.” – írta Demjén László.

A KAC esetében a tradíció és a múlt kevésbé egyértelmű támaszt nyújt a kérdés felderítéséhez, néhány utalásból, elejtett megjegyzésből mégis megnyugtató biztossággal rekonstruálhatjuk az egyesület körülményeit. Kolozsvár első számú egyesülete ebben az időszakban vitathatatlanul a Kolozsvári AC volt. Kiválasztottságát és a sportvezetés közvetlen támogatását pontosan szemléltetik a visszatérést követő első egyesületi közgyűlés határozatai. A labdarúgó klubok történetében alighanem addig és azóta is példátlan módon a KAC huszonöt tiszteletbeli elnököt választott, gondosan kiválogatva a „legalkalmasabb” személyeket: többek között Tárczay-Felicides Román miniszteri osztályfőnököt, Gidófalvy Pál MLSZ-elnököt, Prém Lóránt OTT-elnököt. Más magas beosztású országos sportvezető nem is akadt akkoriban, így az összesen 75 vezetőségi tagot számláló KAC teljes menetszéllel kezdte el új életét. Az érdekek egészségtelen összefonódása vetélytársaival szemben akkor is sportszerűtlen előnyökhöz juttatta a klubot, ha az elöljáróknak adott díszfunkciókra más csapatoknál is látunk példát. A központi vezetéssel ápolt baráti viszony számtalanszor segítette ki nehéz helyzetéből a KAC-ot.

A városi tanácshoz az első pillanattól kezdve kötődő KAC sokáig a helyi sportkedvelők támogatásából tartotta fent magát. Amikor az első NB I-es idényre meg akarták erősíteni az együttest, a klub a „sportközösségtől” kért anyagi támogatást, és ugyanebben az időszakban a nagyváradi útra is gyűjtést rendezett. Ekkoriban tényleg igen szűkös lehetőségek között működött az egyesület, amely új tagok és pártolók toborzásával igyekezett szélesíteni bázisát. A nehézkes egyesületi irányításra és a teljes – egyébként nyíltan vállalt – amatörizmusra utalt egy elégedetlen szurkoló 1941 őszén megfogalmazott levele.

„Nem haladó a vezetőség, nem dinamikus, régi világ régi szellemét képviseli. A vezetőség tagjai az egyesület vezetését napi munkájukon felül, szórakozásként végzik. A magyar sportnak a vezetése azonban hivatás kell legyen, nem szórakozás.” (Ellenzék).

Hogy a vezetői válság mekkora hátrányt jelentett a vetélytársakkal szemben, érzékelteti a megállapítás, amely szerint az NB I-es klubok kilencven százaléka mögött tőkeerős gyárak, vállalatok álltak. A kolozsváriak a maradék tíz százalékba estek, a város segítsége mellett állandó pénzforrásra nem számíthattak.

A klub válsága és felemelkedése

Egy név nélkül megszólaló civil szimpatizáns 1941 decemberében a vázoltakhoz hasonló problémákra hívta fel a figyelmet az Ellenzékben közölt, Mátrai Béla által jegyzett cikkben, amely féltő szándékkal bár, de minden korábbi kritikánál élesebben bírálta a KAC helyzetét. Az írásból több szemelvénnyel is érdemes foglalkozni, mert a korszak hivatalos, szemellenzősen előre masírozó szellemétől érintetlenül, őszintén, a valósággal bátran szembenézve ad számot az egyesület viszontagságairól. A klub múltjáról szóló értekezésből például világossá válik, az előkelő légkör és a divatjamúlt politikai identitás a harmincas években taszítóvá tette a klubot a város közönsége számára. Ugyanakkor a KAC „lelkéről” és hagyományairól is sokat elárul a részlet.

„Kolozsvár társadalma az egyesületet kissé merev magatartása miatt főúri egyesületnek tekintette, és azok, akik ezt sérelmezték, távol is tartották magukat egész idő alatt. Az iparosok, munkások külön egyesületbe szervezkedtek, és nélkülözhetetlen támogatásukat anyagi és erkölcsi értelemben megvonták, annyira, hogy sokszor egyenesen szembehelyezkedtek a KAC-cal. A világháború utáni divatos szociális eszmék a KAC belső életében nem találtak kedvező fogadtatásra, és a tömegek irtózása ezáltal jogerőssé is vált.”

De mi történt a második bécsi döntés után? Miközben a propagandaízű források kilencvenkilenc százaléka dicsőséges feltámadásról, felemelkedésről és virágzásról regélt, az ismeretlen szurkoló fellibbentette a fátylat a keserű valóságról.

„Azt hittük, hogy a felszabadulás mindent megold. Nem így történt, és hogy ez nem így történt, azt megmagyarázza egyik vezető politikus férfiunk állítása, aki azt mondotta, hogy az erdélyi társadalom sajátos elfásultságban él a felszabadulás óta, mindent az »államhatalomtól« vár, mint azt a románoknál látta, nem kezdeményez, nem cselekszik. (…)

A felszabadulás óta semmi sem történt, és minden maradt a régiben, talán annyi, hogy most már mindenkinek hatványozottabban kezd fájni ez a szégyenteljes állapot, és most már sokan magánszorgalomból kezdtek utánanézni az egyesület helyzetének.”

A KAC jelenéről talán még az addigi időszaknál is fájdalmasabban szólt a – gondolatmenete, szóhasználata, kifinomult fogalmazásmódja alapján alighanem a városi értelmiséghez tartozó – névtelen úr. A szegényházi viszonyokra utaló megjegyzések értelmezéséhez annyit azonban mindenképpen előre kell bocsátani, hogy a KAC belső válsága és budapesti felkarolása között nincsen ellentmondás. Sőt éppen utóbbi magyarázza, hogy a helyiek passzivitása ellenére NB I-es, a körülményekhez képest sikeresnek mondható labdarúgó-együttessel büszkélkedett az egyesület.

„Kiderült, hogy a tagok létszáma az elnyomatás óta egyetlen fizető taggal sem emelkedett. Ma is ugyanannyi, mint azelőtt. Az egyesületnek ma sincs helyisége, ahol életét és ügyvezetését lebonyolíthatná, értéktárgyait elhelyezhetné. Nincsen egyetlen fizetett alkalmazottja, aki a modern körülményeknek megfelelő ügykezelést irányítaná. Mindent néhány amúgy is elfoglalt és áldozatkész vezetőségi tag intéz.

A tagdíjakból befolyó alig 100–200 pengő az egyesület kiadásainak fedezésére távolról sem elegendő, és néhány áldozatkész vezetőnek óriási áldozatkészsége teszi lehetővé csak az egyesület működését. A felszabadulás óta Kolozsvárra került sok ezer tisztviselő, egyetemi tanár, munkás és más foglalkozású polgár közül egyetlen fizető tagja sincs az egyesületnek, és ugyanezért nincs meg a lehetősége annak, hogy a szegény sorsú sportolókat munkaalkalomhoz juttassák.”

A vészjósló stílusban megírt levél zárásképpen leszögezte, a KAC számára a „lenni vagy nem lenni” a kérdés a következő időszakban, ha sikerül kész tervekkel magához kötni a város társadalmát, sikeres lehet, ha nem, „úgy beteljesedik a nagy múltú egyesület végzete”. Mint mondta, a sportesemények megtekintésével és a bálon való megjelenéssel nem merülhet ki a KAC köréhez tartozók kötelezettsége. Nem elfogadható állapot, hogy „68 tag csendben várja az elmúlást”.

A jelek szerint a figyelmeztető szó nyitott fülekre talált, 1942. január 15-én a kolozsvári lap boldogan újságolja: „a tizenkettedik órában, külső támogatás hatására feléledt a KAC”. A pártolók részvételével tartott gyűlés során eldőlt, a városi vezetés majdnem minden játékosnak megélhetést, munkát ad, és az állás nélkülieket is segíti. Anyagi stabilizálódásról, budapesti erősítésekről kezdtek beszélni, a hirtelen gazdagság forrását azonban szemérmesen titkolták. Egy-két elejtett megjegyzésből azonban napnál is világosabb: Vásárhelyi László alpolgármester, és rajta keresztül a városi tanács dobott mentőövet. A segítségért cserébe valószínűleg nagyobb beleszólást kértek az egylet döntéseibe, nem véletlen, hogy Domonkos János kinevezésével éppen ez után sikerült pontot tenni a régóta húzódó edzőválság végére. Az optimista hangulatban az egyik vezető örömmel leszögezte: „Kolozsvárnak lassan-lassan ismét szívügye a KAC. Ez pedig legfontosabb tényező egy csapat további fejlődése, boldogulása szempontjából.” (Ellenzék)

A pénzügyi biztonság azonban egyelőre csak a kiszámítható működéshez volt elegendő, jómódú klubnak így sem lehetett nevezni a KAC-ot. Háromnegyed évvel később az anyagi különbségekkel indokolták a nagyváradiaktól elszenvedett súlyos vereséget, majd adakozásra szólították fel a „vállalatokat és a kolozsvári társadalom vezető személyiségeit”. Az egyre gyakoribb gyűjtésektől sem kezdett dúskálni a javakban a KAC, 1942 karácsonyán például a Nemzeti Színház tagjainak részvételével műsoros estet szervezett labdarúgói „felsegélyezésére”.

A klub irányításában jelentkező korábbi gondokra csak ideig-óráig jelentett megoldást az 1942-es megújulás (ha egyáltalán jelentett), egyébként nem szervezett volna az MLSZ 1943 elején egyesületivezető-képző tanfolyamot a következő év elején a terület „katasztrofális helyzetére” hivatkozva. A kurzus részben az egyesület döntéshozóinak politikai „megdolgozására” is szolgálhatott, elvégre ekkorra a labdarúgó életbe is mélyen befészkelték magukat az országos szinten jelentkező ideológiai, szellemi törekvések. A működtetési nehézségeken ugyanakkor a tanfolyam sem segített, amint az az MLSZ nyári fenyegetéséből is kitűnik.

„Az országos tanács úgy döntött, hogy minden egyesületnek játékjogát felfüggeszti, amelyik tavasszal eljátszott mérkőzései után nem fizette be az ifjúsági filléreket. A döntés igen súlyosan érinti a KAC-ot, amely mindezidáig nem tett eleget fizetési kötelezettségének, és melynek játékjoga ilyen mód veszélyben forog.” (Ellenzék)

1943 kora tavaszán, közvetlenül a tanfolyam után, és attól aligha függetlenül személyi változások történtek a KAC vezetőségében, amelyet az OSK által minden egyesületnek kiküldött, egységes alapszabállyal magyaráztak. A belső reform két fő irányban hozott módosulást: egyrészt „fiatal, tevékeny embereket” választottak a tiszti karba (a katonai kifejezést használták akkoriban a klubok elöljáróira), másrészt a honvédség nagyobb képviseletet kapott.

Idővel ráadásul a KAC vezetőségi köre is részben átalakult, egyre erősebb lett a katonai jelenlét, az 1943-as karácsonyfa ünnepségen például Han Elek magyar királyi ezredes már a klub elnökeként kívánt a „Kormányzó Úrnak” (a nagy kezdőbetűk a korabeli tudósításból) a teljes tisztikar előtt jó egészséget, mire az „összes játékosok felállva, hosszú percekig ünnepelték a Főméltóságú Urat”. A katonai légkör és jelenlét sem segítette ki az egyesületet újabb pénzügyi válságából, amely a következő év elején Horosz Béla ügyvezető kétségbeesett tagtoborzó akciójába torkollott. (Ne felejtsük, mindeközben a labdarúgó csapat története legfényesebb sikere felé közeledett.)

„A KAC nem gyári csapat, nem tőkét gyűjtögető vállalat, hanem a magyar sport eszményeit szolgáló egyesület. Éppen ezen feladatai miatt hatalmas anyagi terhek hárulnak rá, amelyeket csak abban az esetben tud fedezni, ha Kolozsvár közönsége teljes egészében melléje áll. Ezer és ezer tagra van szüksége a Kolozsvári Atlétikai Clubnak. Azt akarjuk, hogy az egyesület nemes törekvései mögött több ezer főnyi szervezett tábor álljon, amelyik megértve a sport nemzetnevelő fontosságát, támogassa az egyesületet. (…) A jelszó: mindenki, aki rokonszenvezik az egyesülettel, lépjen be a tagok sorába!” (Ellenzék)

Ha bevételi lehetőség kínálkozott, akár sportérdekeiről is hajlandó volt lemondani a KAC. Az 1944-es Magyar Kupa-döntő helyszínének kiválasztásakor a kolozsváriak boldogan támogatták a budapesti Üllői úti stadion ötletét (később a Hungária körúton játszottak, a döntetlen miatt pedig sor került a kolozsvári visszavágóra is). Belátták ugyanis a klubvezetők, hogy ha a húszezres fővárosi stadion jegybevételeinek a negyedét kapják meg, sokkal jobban járnak, mint ha a legfeljebb fele akkorára bővíthető sétatéri stadionban bonyolítják a találkozót.

Ami az egyszerű szurkolókat illeti, ők már 1940 novemberében szervezetbe tömörültek. Megalakult az egyesület leghűségesebb és leglelkesebb rajongóit tömörítő „Hajrá-tábor”, amely fél évvel később átkeresztelkedett „B közép-táborra”. A város népe hálás közönségnek bizonyult, ha futballeseményekről volt szó, a korszak két-három legjelentősebb mérkőzésén 8–10 000 ember is kitódult a stadionba. A B-közép jobbára pénztelen fiatalokból állhatott, egy 1941-es, az NB I-be jutást követő kritika legalábbis erre utal.

„Mindenütt a világon a közönség hálás ilyenkor csapatával szemben, és háláját úgy erkölcsi, mint anyagi támogatásban mutatja meg. Ezt a 250 fiatal, többnyire anyagi gondokkal küszködő B-közép mag nem tehette meg.” (Ellenzék)

Hiába az anyaország jóindulata, hiába az erdélyi futballhagyományok, egy NB I-es egyesület fenntartásához és működtetéséhez stabil tőkére vagy legalábbis hűséges támogatókra volt szükség. Noha a fentebb vázoltak alapján egyértelműen kijelenthetjük, a KAC-nál e téren mutatkoztak hiányosságok, egy megbízható partnere mégis akadt: a városi tanács. Kezdetben a támogatás gyenge és eseti lehetett, 1942 elejétől azonban megerősödtek az egyesület és a városi önkormányzat közötti szálak. Világosan látható, hogy Vásárhelyi László alpolgármester jelentette az összekötő kapcsot, befolyásának külön fejezetet szentelünk.

A másik csatorna, amelyen a KAC segítséget kapott, a helyi adóhatóság volt. A szervezetet vezető Boga Ödön fokozatos felfelé lépdelése az egyesület ranglétráján nyilvánvalóvá tette a kapcsolat szorosabbra fonódását. Talán a legfőbb segítségnek az számított, hogy a városi vezetés és az adóigazgatás munkát adott a labdarúgóknak. Mivel a KAC amatőr alapon működött, a futball elvileg nem jelenthetett megélhetést a futballistáknak, sőt az MLSZ 1944-ben már a különböző prémiumokat is betiltotta (ennek ellenére bizonyára akadtak, akik szépen megéltek a sportból). A Nemzeti Sport szerint a kolozsvári tanács és az adóhatóság szerepéről mindent elmond, hogy 1944 elején a labdarúgó csapat tizenhét fős keretéből nyolc városi tisztviselő, hat adótisztviselő volt, és csak hárman dolgoztak máshol (egy Villamosművek-tiszviselő, egy gumivulkanizáló, egy egyetemi hallgató).

A Kolozsvári AC meghatározó vezetői és pártolói

A KAC érdekeit országos vagy MLSZ-szinten képviselő sportvezetők (Gidófalvy Pálon és Gálffy Andráson kívül Szűcs Elemér és Adorján Ödön nevét érdemes megemlíteni) mellett fontos szerepet töltöttek be a helyi elöljárók. Sőt, abból a szempontból még fontosabbat is, hogy ők a klub belső életére voltak hatással, a mindennapos problémákra igyekeztek megoldást találni.

A következőkben róluk lesz szó: Somodi István egyesületi elnökről, az OTT befolyásos erdélyi vezetőjéről, Kovács Béla edzőről és önkéntes támogatóról, Vásárhelyi László alpolgármesterről és Boga Ödön adóhatósági vezetőről, későbbi klubelnökről.

Somodi István

Az 1908-as londoni olimpián magasugrásban ezüstérmes Somodi István a kolozsvári sportélet régi, ismert és elismert alakjaként vizsgált időszakunkban – 1944-ig – a KAC elnöki tisztét töltötte be. De nem csak az egyesületet, hanem bizonyos szinten az egész város sport- és labdarúgóéletét képviselte.

Nem véletlen például, hogy 1940 szeptemberében az OTT-MLSZ ülés után ő gyűjtötte össze a különböző klubok anyagi és egyéb kívánságait. Súlyát mutatta az is, hogy az OTT szeptember 20-án kinevezte az erdélyi részek testnevelési biztosának. Ám a ranglétrán nem ez jelentette számára az utolsó fokot: 1941 januárjában Hóman Bálint vallás- és közoktatási miniszter Prém Loránd OTT-vezetőn keresztül levelet postázott neki, amelyben OTT-tanácstaggá minősítette, egyúttal megbízta az erdélyi sport legfelsőbb ellenőrzésével. Másfél évvel később újabb előléptetés következett, a kultuszminisztérium az OSK társadalmi szerve, a Nemzeti Sport Bizottság tagjává választotta. Mindezek megtetézéseként pedig „Magyarország kormányzójának 74. névnapja alkalmából” díszérmével tüntették ki.

Magas kapcsolatai rendkívül kifizetődőnek bizonyultak a KAC számára. Nélküle aligha került volna sor az egyesület által használt városi pálya 20 000 pengős támogatásból megvalósult 1941-es füvesítési programjára.

„Az összeg előteremtésében nagy szerepe van dr. Somodi István vármegyei főügyésznek, az Országos Testnevelési Tanács erdélyi ügyvezetőjének, aki fáradságot nem kímélve addig kilincselt, amíg az illetékes hatóságok ki nem utalták a jelentős összeget.” – írta az Ellenzék.

FOLYTATJUK