A dz nyelvünk legfiatalabb mássalhangzója, zz-ből, z-ből keletkezett a 16. század első felében. Pl.: mazzag>madzag, bozza>bodza, fogózik>fogódzik. A dz létrejöttét segítették bizonyos igealakok, pl. játszd, kiejtve jádzd. Ez a hangunk csak magyar szavakban fordul elő szó belsejében és végén (bodza, edz). Az utóbbi időben a harapódzik, dörgölődzik és társaik száma észlelhetően gyarapodik. A Magyar Nyelv Kéziszótára egymás mellett szerepelteti a fogódzik, stb. és a simább, finomabb hangzású fogózik alakot. De az említett szótár második, átdolgozott 2003. évi kiadása sem jelzi, hogy pl. a nyújtózik-nak, rejtőzik-nek is volna már dz-s változata.

A dzs-t oszmán-török jövevényszavak dzsida, findzsa, hodzsa (’mohamedán pap, hitoktató’) honosították meg nyelvünkben a 16–17. században. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár például számos 18. századi adatot közöl a dzsugya (’falusbíró; udvarbíró’) román kölcsönszóra és származékaira. (Bennük a dzs-t mindig ds jelöli.) A dzs meghonosodásának nyelvünkbeli forrása a tartsd, mentsd-féle igeformák ejtése volt: tardzsd, mendzsd. Újabban az angol eredetű és nemzetközi szavak szinte folyvást szaporítják a dzs gyakoriságát: dzsungel, dzsem, dzsessz, menedzser és sok más.

Helyesírásunkban a dzs hangnak általános ds jele helyett csak a 19. század elején foglalták szabályba dzs-vel írását. A közönséges ds-sel szemben némelyek gyakorlatában már hamarabb feltűnik a dzs hangot kifejezőbben érzékeltető mai háromjegyű jelölésmód. Egyetlen háromjegyű betűnk kirí hangjelölési rendszerünkből, ezért a hagyományra és a következetességre hivatkozva most is vannak, akik a régi kétjegyű írásmódot akarnák visszahozni.

Korábban kevés figyelmet fordítottak a dz-re meg a dzs-re, ami azzal magyarázható, hogy mindkettő ritka volt. Egyes nyelvtanok megemlékeznek róluk, a legtöbb azonban az ábécébe sem veszi be őket. Hiányzanak az 1832. évi első akadémiai helyesírási szabályzatunk betűsorából is. Íme, a szabályzat rájuk vonatkozó megjegyzése: „A’ dz, ds, igen ritkán fordulván elő, de a’ hangot különben is tökéletesen kifejezvén, ’s ez egyébként is kettős hang lévén, nem gondolunk helyettök új betűket szükségesnek.” Az első szabályzat idézett felfogása későbbi kiadásaiban is több-kevesebb ideig változatlanul érvényesül. A kettőshangnak, hangkapcsolatnak tartott dz-nek, dzs-nek az egyeshangokat jelölő mássalhangzóbetűkhöz sorolása voltaképpen ellentmondóan sajátos helyzetet teremtett.

A dzs hangot jelölő ds 1856-ban az Akadémiához előterjesztett helyesírási javaslatban szerepel először az ábécé tagjaként, a dz pedig 1901-ben került be az akadémiai szabályzat betűsorába. A dz, dzs hangpár mai írásformáját a szabályzat 1922-ben fogadta el. Szemere Gyula hívja fel a figyelmet, hogy „A dz-t és a dzs-t a hivatalos betűrendbe való végleges bevonulásuk után sem kezelte az sz, zs-félékhez hasonlóan a közgyakorlat, sőt maga az Akadémia sem. A társadalom tudatában nem lettek »teljes jogú« tagjai az ábécének, megmaradt mindkettő betűkapcsolatnak. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy az oktatásban használt nyelvtankönyvek nem vették fel őket a betűrendbe (...) Különleges helyzetüket mutatják kettőzésüknek 1954-ig, elválasztásuknak pedig még 1954-ben is változatlanul maradt szabályai, valamint az, hogy a szabályzatok szójegyzéke a dzs-vel kezdődő szavakat (még 1954-ben is) a d-vel kezdődők végére sorolta be.” Hozzátehetjük azt is, hogy a dz, dzs hangkapcsolatként való szemléletét, értékelését bizonyára meghatározta kettőshangot sugalló írásképük is.

Az 1954-es 10. helyesírási szabályzat szerint a mássalhangzó utáni dz és dzs elválasztáskor átviendő a következő sorba: brin–dza (’juhtúró; juhsajt’), lán–dzsa. A magánhangzók közti, hosszú hangként ejtett dz-t, dzs-t azonban szét kell tagolni: mad–zag, lopód–zik, maharad–zsa. E szabályzat szerint a felszólító módú és tárgyas ragozású formák: fogóddzam, eddzük kettőzött ddz-jének elválasztása elemeire bontva, kiegészítve így történik: fogódz–dzam, edz–dzük. Hasonló a briddzsel (bridzs kártyajátékkal) ragos főnév elválasztása is: bridzs–dzsel. De a bridzsel ige a szabályzat elválasztási módjának megfelelően brid-zsel, magánhangzó közti dzs-je tehát szintén ketté válik. Megjegyzendő: a korábbi írásmód szerinti a dz végű igék felszólító módjában nem a d kettőződött meg: eddzen, fogóddzam, hanem a z: edzzen, fogódzzam (így elválasztva: edz–zen, fogódz–zam).

Az 1954. évi 10. helyesírási szabályzat zavaró következetlenségét, felemásságát a mostani, 1984-es 11. szabályzat megszünteti azzal, hogy egyértelműen kimondja: „A dz és a dzs többjegyű betű, azaz nem hangkapcsolatot jelöl, hanem egy-egy önálló mássalhangzót; ezért elválasztáskor ugyanúgy kezeljük őket, mint más többjegyű betűinket. A dz-t és a dzs-t tartalmazó szavak ennek megfelelően a leírt szóalak alapul vételével, az elválasztás általános szabályai szerint szakítandók meg...” Példái közül idézve: ma–dzag, lopó–dzott, pe–dzi, bri–dzset, mene–dzser, brin–dza, lán–dzsás, edz–dze, lopódz–dzanak, bridzs–dzsel (ragos főnév). Az új szabály bevezetése az addigi ellentmondásos elválasztási rendszer egységesítésének döntően fontos lépése volt.

A problematikus régi megoldással kapcsolatban sokan kértek felvilágosítást, magyarázatot. Kérdésükre Deme László, a volt Helyesírási Főbizottság tagja ekként válaszolt: „... a dz és a dzs kiejtése – magánhangzók közti helyzete folytán – hosszú; írásmódja pedig – a hagyomány erejénél fogva – tulajdonképpen röviden... És hosszú a kiejtésben a hodzsa dzs hangja... Ragaszkodhatnánk ahhoz, hogy a dz és a dzs, mint egyes hangok (nem pedig hangkapcsolatok) jele, nem vágható ketté, átviendő. Ez pe–dzi, ma–dzag, mahara–dzsa elválasztást eredményezne. Marad a hagyományos megoldás: hogy mégis kettévágjuk őket. Tehát: ped–zi, mad–zag, maharad–zsa. Persze ez valóban salamoni ítélet egy kicsit, hasonlít ahhoz, mintha a kacsa szót kac–sa, a nagyon szóalakot nag–yon formában választanánk el. Hasonlít; – de mégsem ugyanaz. Hiszen a kacsa szó cs-je, a nagyon szóalak gy-je rövid ejtésű; az említett dz és dzs jeleké meg hosszú... S még valami.. a mad–zag elválasztási formában a röviden írt jelnek ez a kettévágása valamelyest utal arra, hogy a hang ejtése hosszú...” Demének ez a gondolata, hogy ha majd minden hosszan ejtett dz hangot hosszan írunk: maddzag, fogóddzik, akkor az általános szabálynak megfelelően az ilyen szavak elválasztása madz–dzag, fogódz–dzik lesz, írásmódja tehát nem okoz problémát. Erre a változtatásra azonban a 11. szabályzat nem tért át: megtartotta az egyszerű, hagyományosan megszokott dz jelölést. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy pl. a magánhangzók közti dz, dzs ejtése nem mindig hosszú, bizonyos szavakban rövid is lehet, vagy ingadozik a hosszú és rövid ejtés tekintetében: lopóddzik vagy lopódzik, tinéddzser vagy tinédzser stb.

Értelmező Kéziszótárunk szerint a dz és a dzs a d és a z, a d és a zs [nem cs!] mozzanatait egyesítő affrikáták (zár-rés hangok, a beszélőszervek alkotta zárral és réssel képzett mássalhangzók).

A dz és dzs sarkalatos, összetett kérdését illetően nyelvészeti irodalmunkban – itt nem részletezhető – belső nyelvi érvek, bizonyítékok meg kísérleti fonetikai eszközökkel végzett vizsgálatok eredményei alapján az a felfogás fogadható el – más véleményekkel, nézetekkel szemben –, hogy ezek nem hangkapcsolatok, illetve betűkapcsolatok, hanem önálló hangok és betűk. Ezt kodifikálja helyesírásunk új, 11. kiadása.

A dz-vel és a dzs-vel kapcsolatos ismeretek is segítik a tudatos, helyes nyelvhasználatra való törekvésünket.