A címbeli szó, a vak elsősorban annak a szomorú ténynek a jelölésére szolgál, hogy a szóban forgó személy nem lát, világtalan. Bár igen régi eleme nyelvünknek – hiszen személynévként már 1138-ból kimutatható – a vak szó eredetét máig sem sikerült megfejtenünk. Beszédünkben azonban a vak szóval, fő jelentésén túl, számos árnyalatot tudunk kifejezni, és származékai és összetételei is jelentősek. Gondoljunk csak az ilyen kifejezésekre, mint vakon tapogatózik a sötétben; vakon engedelmeskedik valakinek; vak eszköz valakinek a kezében; vakon hisz valakiben; vaktában (= találomra) neki vágott az útnak; csak úgy vaktában (= megfontolás nélkül) belement a dologba stb. Származékszavai között ilyen igéket találunk, mint vakít, vakul, vakoskodik, a főnevek között ott van a vakság (= a látóképesség, de a józan belátás, az ítélőképesség hiánya is), az elvakultság (= a józan belátástól megfosztott magatartás), a vaksi (= rövidlátó).

A vak- előtagú összetett szavak valamennyi csoportjában az előtag – jelentéséből következően – többnyire elmarasztaló, lekicsinylő. Olykor az előtag a velük jelölt dolog, tárgy nem valódi voltára utal. Jelölheti, hogy valami véletlenül következik be: ok és értelem nélkül. Utalhat az előtag olyan lelkiállapotra, magatartásra, amelyben valaki minden mérlegelés, gondolkodás, megfontolás nélkül, tehát „vakon” cselekszik vagy pedig minden komolyabb megfontolás, mérlegelés nélkül „vakon” hisz el nem valódi hírt. Ilyen, vak- előtagú összetett szavakat nem nehéz felsorakoztatnunk: a pincében szokott lenni a vakablak, amely nem igazi ablak, csak ablakszerű mélyedés; a vakszem sem igazi szem, a ’halánték’ népies neve; a vakbél a vastagbélnek a hasüreg jobb oldalán lévő kijárat nélküli nyúlványa; a vakvágány a vasút nem folytatódó sínpárja; a vaktöltény katonai műszó; az éles lövéssel szemben riasztásra, gyakorlatozásra használt töltényféle: tudniillik az ilyen töltény „nem lát”, nem talál célba; a vakfal olyan fal, amelyen sem ajtó, sem ablak nincs; a vakbarázda a mezőgazdasági szókincsben a barázdák közötti meghagyott, föl nem szántott földsáv; a vakpadló a parketta alapjául szolgáló gyalulatlan deszkapadlózat; vaktetű a fagyástól származó bőrviszketés kézen vagy lábon; a vakráma vagy vakkeret a képzőművészek szókincsében az a keret, amelyre a festővásznat felerősítik; vakmacska neve annak a játéknak is, amelynek folytán egy bekötött szemű fogónak szintén egy bekötött szeműt kell megfognia.

Vakszerencse mondjuk, amikor a szerencse gyakran érdemtelennek kedvez teljesen váratlanul és véletlenül; ilyen véletlenszerű a vaksors is. A vaklárma igazi, valódi zaj ugyan, a vakhír is ténylegesen hallott, terjesztett hír, valójában azonban megtévesztésre szánt, alaptalanul keltett zaj, téves értesülésen alapuló hír.

Végül ne feledkezzünk meg a vakbuzgóság, vakbuzgó, vakhiedelem, vakhit szavainkról sem, amelyek valamely eszméhez elfogultan ragaszkodó ember tulajdonságaira utalnak. A vakmerő ember – merész, aki megfontolás nélkül „vakon” mer.

***

Levelében Sz. Ilona az iránt érdeklődik, hogy „milyen náció lehet” a mesékben szereplő Burkuskirály.

A mesék szövegében előforduló burkus népnevet valamiféle határozatlan, mesebeli országra szoktuk vonatkoztatni. Persze, ennek a – mára már elavult – szónak eredeti jelentése ’porosz’. A burkus a régi brandenburgos szó második felével azonos, ez pedig a ’brandenburgi’ jelentésű német brandenburgisch latinos végű módosulata. A porosz fejedelemség a brandenburgi őrgrófság és a porosz hercegség egyesülése útján jött létre 1618-ban. Ezért kapta a ’brandenburgi’ jelentésű szó a ’porosz’ jelentést.

A burgos – burkus szónak a hosszú brandenburgos-ból való kiválását az a körülmény is elősegítette, hogy volt a magyar népnyelvben egy ’lompos, loncsos, bozontos, borzas’ jelentésű burkos, burkus szavunk, amelyből a Burkus kutyanév is keletkezett.