Mielőtt azonban rátérnénk arra, hogy mi ösztönözte ezt a lépést, röviden vázoljuk a visegrádi négyek (V4) történetének legfontosabb állomásait.

A visegrádi együttműködést 1991. február 15-én hozták létre a kommunizmus maradványainak felszámolására, a függetlenség, a demokrácia és a piacgazdaság megszilárdításának, valamint a sikeres európai integrációnak elősegítésére, illetve a közép-európai államok történelmi tapasztalatokban gyökerező egymással szembeni ellenérzéseinek feloldására. Ösztönzője az 1335-ös visegrádi királytalálkozó volt, amelyet Károly Róbert magyar király kezdeményezésére tartottak III. Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh uralkodó részvételével. Az országok célja akkor az volt, hogy elsimítsák ellentéteiket, és létrehozzanak egy gazdasági-politikai együttműködést Bécs árumegállító joga ellenében. 656 évvel később természetesen már nem a Habsburg Birodalom volt a mumus, hanem Moszkva, az összefogás célja pedig az volt, hogy a közép-európai országok végre beléphessenek az ígéret földjére, Európába. A Szovjetunió felbomlásának, a „történelem végének” és a liberális kapitalizmus győzelmének egységbe kovácsoló eufóriája két évig tartott, és az EU-integráció előszobájának felfogható Közép-európai Szabadkereskedelmi Egyezmény (CEFTA) 1992-es létrehozásában csúcsosodott ki.

A V4-ek eredeti céljai 2004-re valósultak meg: ekkorra minden érintett csatlakozott a NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz, mindenütt megtörtént a demokratikus átmenet, és végbement a piacgazdaság megszilárdítása. Nem csoda hát, hogy az új évezred első évtizedét Varsótól Budapestig az identitáskeresés jellemezte. S bár a V4-ek találkozói nem nélkülözték a kohézió megerősítését, a közös uniós érdekképviseletet és a regionális programokat szorgalmazó szólamokat, érdemi lépések ez irányban nem történtek.

Az idén húsz éves együttműködés túl van a dackorszakon, valamint a „kamaszos” idealizmuson, és érdekeire összpontosítva talán végre nagykorúvá válhat. Ehhez azonban nem ártana egy erőteljes intézményi háttér kiépítése, hiszen a struktúrát szinte teljesen nélkülöző szövetség egyetlen komolyabb szervezete a 2000-ben létrehozott Nemzetközi Visegrádi Alap, amely tudományos-kulturális jellegéből fakadóan nem éppen a reálpolitika igényeit hivatott kiszolgálni. Annál alkalmasabb lehet erre a harccsoporttal kapcsolatos megegyezés. A visegrádi együttműködés története rámutatott, hogy a V4-ek csak akkor fogják átlépni saját árnyékukat, ha nemzeti érdekeiket újradefiniálva képesekké válnak a valódi együttműködésre.

A Kreml árnyékában

A május 12-ei lőcsei találkozón nemcsak egy közös harccsoport létrehozásáról volt szó, hanem arról is, hogy a V4-ek rendszeresen gyakorlatoznának a NATO égisze alatt. Az első ilyen tréninget 2013-ban tartanák Lengyelországban.

George Friedman, a Stratfor amerikai elemzőcég alapítója szerint nem is annyira a harccsoporton van a hangsúly, mint inkább az országok stratégiai döntésén, amellyel létrehoztak egy alszövetséget, és „elkezdtek felelősséget vállalni saját nemzetbiztonságukért.” A szakértő olyan geopolitikai szükségszerűségnek tartja a visegrádi csoport arculatának védelmi jellegű bővítését, amelytől korábban minden résztvevő ódzkodott.

A visegrádi csoport új arculata iránti igény geopolitikai hátterében Oroszország „feltámadása” áll. Moszkva energiapolitikája segítségével egyre öntudatosabban igyekszik befolyást szerezni az egykor a keleti tömbhöz tartozó térségben, s a 2008-as grúziai beavatkozás megmutatta, hogy nem fél fegyverrel érvényesíteni érdekeit, ha a „puha” módszerekkel semmire sem megy.

Az, hogy Közép-Európát mennyire rémítette meg a 2008-as invázió, sem a NATO, sem az EU vezető hatalmait nem érdekelte igazán. A NATO rég eltévedt a különféle nemzetbiztonsági érdekek útvesztőjében, míg az EU körülbelül olyan messze van az egységes külpolitikai fellépéstől, mint Makó Jeruzsálemtől. A közép-európai országok az egykor a hidegháború „megszállottjának” mondott Egyesült Államokra sem számíthatnak, hiszen az képtelen levenni a szemét a Közel-Keletről. Ilyenkor jönnek jól a régi regionális kezdeményezések, amelyeket le lehet porolni, s új életet lehet lehelni beléjük. Ide tartozik a visegrádi együttműködés is, amelynek célkitűzései többnyire megvalósultak ugyan, de aggodalmai 20 év után is többé-kevésbé ugyanazok. A Moszkvától való félelem egyébként nemcsak a közép-európai térséget jellemzi, de az északit is.

Friedman egyébként a visegrádi szövetség Romániával és Bulgáriával való kibővítését várja. Május 12-én a V4-ek ugyan Ukrajna bevonásáról beszéltek, de ez a jelenlegi szoros orosz–ukrán viszonyt tekintve nem tűnik kivitelezhetőnek.

A V4-ek új kezdeményezésének élére Lengyelország állt. Varsó sosem rejtette véka alá Moszkvával szembeni ellenérzését: legutóbb a Lech Kaczynski elnök életét kioltó szmolenszki repülőgép-szerencsétlenség orosz vizsgálatával kapcsolatban voltak hallhatóak kemény bírálatok. Lengyelországot nemcsak határozott fellépése, de történelmi, illetve jelenlegi külpolitikai kapcsolatai is ideális vezetővé teszik. A lengyelek mind a Baltikumhoz, mind a Kárpát-medencéhez ezer szállal kötődnek, gondoljunk csak a lengyel–litván unióra, vagy Báthory István uralkodására lengyel királyként. Lengyelország emellett az Egyesült Államok legelkötelezettebb közép-európai szövetségese, egyben a térség legnépesebb, legdinamikusabban fejlődő országa.

Varsónak egyéb oka is van arra, hogy a létrehozandó harccsoport élére álljon: az orosz–német közeledés, amely történelmi reflexeket vált ki belőle. Minderre az is rátesz egy lapáttal, hogy Berlin egyes értékelések szerint eltávolodott az EU-tól és a NATO-tól. Németország tőle szokatlan módon a líbiai katonai beavatkozás kérdésében szembeszállt Franciaországgal, holott korábban kínosan ügyelt arra, hogy az Európát egykor romba döntő francia–német ellentétnek írmagja se maradjon.

A 2011 második felében esedékes lengyel EU-elnökség egyik fő célkitűzése az európai katonai együttműködés erősítése. Egy biztos: Moszkva nem fogja jó szemmel nézni Varsó további szárnypróbálgatásait.