Kicsiszolt színészi mikroportrék Kötő József tollából



GAJDÓ TAMÁS

Kötő József (balról), Ács Piroska (középen) és Gajdó Tamás a könyvbemutatón – FÜLE PÉTER
Különös könyvvel ismerkedhetünk meg. Ha kinyitjuk, s a szedésre, a tükörre, a tipográfiára pillantunk lexikonként határozzuk meg. Címe azonban: Színjátszó személyek Erdélyben 1919–1940, s egyetlen alkotó – Kötő József munkája. A szerző alcímként még azt is odaírta: Közhasznú esmeretek tára.


Amikor 1988-ban a Magyar Színházi Intézet és az Akadémiai Kiadó elhatározta, hogy színművészeti lexikont készít, alkalmasnak tűnt az időpont arra, hogy az egyetemes magyar színházművészet valamennyi képviselőjének életrajza bekerüljön ebbe az összeállításba. A munka során azonban kiderült, hogy nem csak terjedelmi korlátai vannak ennek a közlésnek, hanem az is, hogy komoly kutatómunka nélkül nem lehet a szócikkeket megírni.

Tegyük még hozzá, hogy Magyarországon és Erdélyben éppen csak elkezdődött a két világháború közötti magyar színháztörténeti korszak feltárása, s ebben a feltáró munkában jelentős részt vállalt Kötő József is. Kántor Lajossal írt kismonográfiája mellett azokra a közleményeire utalok, amelyekben először vizsgálta az erdélyi városok kisebbségi színjátszását az 1920-as, 1930-as években.

Bár a Magyar színházművészeti lexikon előkészületeinél alapkutatásokról esett szó, ebből nem lett semmi, s a hazafias lelkesedéssel összeállított, több sebből vérző kiadvány megjelenése után derült ki, hogy mennyi a hiány, s elodázhatatlanná vált, hogy ezeket a hiányokat pótoljuk.

Meg kell itt emlékeznem Enyedi Sándor tevékenységéről, aki elsősorban a magyar emigráció színházát dolgozta fel alaposan, de munkáiban jó néhány erdélyi város színházi életét is összegezte.

A könyvbemutatók állandóan visszatérő mondata, hogy „hiánypótló művet tett le a szerző az asztalra”. Ezt a sablont nem lenne illendő előhúzni Kötő József páratlan, lenyűgöző és elismerésre méltó teljesítményét méltatva. Az tudja csak ezt igazán értékelni, aki megpróbálkozott hasonlóval. A leghálátlanabb munkák egyike. Ha nem a leghálátlanabb tevékenység. Az ember napokat tölt el könyvtárban, levéltárban, miközben mindenfélét talál, csak azt nem, amiért leült. S állandóan színészek és színésznők életének furcsa fordulataira keres magyarázatokat. Vajon miért tűnt el a neve a színlapról. Gyermeke lett? Férjhez ment? Meghalt? Megbetegedett? S ha igen: hol, mikor, miért. De az is lehet, hogy csak nevet változtatott. Pályát módosított.

Nem tudom, mások hogyan használják a lexikonokat, bizony én oldalakat olvasgattam a frissen kiadott Gulyásokból csakúgy, mint most a Kötőből. Vannak persze szakaszok, amelyek nem túl izgalmasak: Kiss Gyuláné, Kiss Ilonka, Kiss Jolán, Kiss Lajos, Kiss László, Kiss Manyi. Igen ám, de ha az előtte szereplő Kiss Gyulára esik a tekintetünk, akinek fényképe is látható, feljebb emelkedünk a széken. Róla ugyanis ez szerepel:

„Kiss Gyula – drámai hős, író, műfordító, szerkesztő, drámaíró. Született 1893. március 20-án Budapesten. Meghalt ugyanott, 1923. november 26-án. Pályáját 1918-ban kezdte. 1920/21: Marosvásárhely (Szabó Pál társulata), 1922/23: Marosvásárhely (Kovács Imre társulata), 1922/23 és 1923/24: Nagyvárad (Parlagi Lajos társulata). Kiválóan alakította történelmi drámák hőseit, pályafutása korai halála miatt szakadt meg. 1923-ban, közvetlenül halála előtt írták: „Lucifer kaján mosolyát – az ember szenvedése láttán – senki érthetőbben nem rajzolta elénk, mint Kiss Gyula. Sötéten villogó szemén fénylett a fél világa bánata, s ravasz mosolya végigfutott a hátgerincen, a gondolat szakadékain.” Szerkesztésében jelent meg Marosvásárhelyen az egyetlen számot megért színházi és irodalmi hetilap, A Holnap (1919), majd a Rivalda (1919–1920). Ebben és a Zord Időben jelentek meg Heine-fordításai (1921). Munkatársa a Szász Béla alapításában kiadott Színházi Hétnek. Filozofikus lélek volt, idegbajt kapott, beutalták Budapestre a lipótmezői elmegyógyintézetbe, 1923-ban a budapesti klinikán öngyilkos lett.

Szerepei: Jago (Shakespeare: Othello), Lucifer (Madách Imre: Az ember tragédiája). Címszerepei: Katona József: Bánk bán, Shakespeare: Hamlet, Molière: Tartuffe. 1922-ben a Kemény Zsigmond Társaság fennállása ünnepén mutatták be Marosvásárhelyen Balassa Bálint című történelmi drámáját. Egy regénye is jelent meg: Sztrájkol a halál (Marosvásárhely, 1919).”

Kötő József látszólag csak a lexikon formai jegyeinek figyelmen kívül hagyásával kényszerít folyamatos olvasásra, később döbbentem rá, hogy a szerző kicsiszolt mikroportrékat közöl. Nem arról van szó, hogy az adathiányos pályaképeket helyettesíti történetekkel. Ellenkezőleg: néhány mondattal világítja meg például az érthetetlennek tűnő pályamódosításokat. „Lukács József huszonkét évig volt epizódszínész és titkár Janovics Jenőnél Kolozsváron. Táray Ferenc nem tartott igényt munkájára, ezért – Fényes Alice protekciójával – a budapesti színészkamarához került tisztségviselőnek. Természetesen ezzel kettétört művészi karrierje. »civil pályára kényszerült«” – írta sokatmondóan.

Hasonlóan szemléletes Kassay Károly sorsának jellemzése: „Idős korában megélhetési gondjai voltak, se szerződése, se nyugdíja nem volt, játszási engedélyért folyamodott, de azt sem kapta meg, sorsa 44 éves kulturális szolgálat után a »leírhatatlan nyomor«, ahogyan Emil Isachoz, az erdélyi színházak főfelügyelőjéhez Temesvárról 1931-ben küldött levelében fogalmazott.”

Másutt – ahol ez indokolt – azt tapasztaljuk, hogy Kötő József a „civil” korszakot részletesebben mutatja be. Így tett a Krémer Manciról szóló részben: „Férje, gr. Teleki Ádám a két világháború közötti erdélyi közéletben játszott szerepet. 1949-ben férjével együtt kitelepítették Kolozsvárról, s Marosvásárhelyt jelölték ki kényszerlakhelyüknek. Nem sokkal később férjét letartóztatták; a Márton Áron per vádlottjaként tíz évre volt ítélve. Kétségbeesetten küzdött azért, hogy férje ártatlanságát bebizonyítsa, többször fordult beadvánnyal Groza Péterhez is. Színpadra nem léphetett, csak bábszínészként tevékenykedhetett: 1957-ig a marosvásárhelyi bábszínház tagja volt. Emberi tartására jellemző, hogy nem volt hajlandó aláírni az 1956-os forradalmat elítélő nyilatkozatot, pedig akkor ez a tett főbenjáró bűnnek számított és különösen nagy bátorságot igényelt. Kolozsvárt, a Teleki kriptában nyugszik.”

Elmondhatjuk tehát, hogy ebben a lexikonban nem pusztán életrajzokat közöl a szerző – emberi sorsok elevenednek meg. Hol kisebbségi, hol többségi magyar – esetekben kisebbségi magyar zsidó színészsorsok.

A folyamatos olvasás során – mivel a könyv tulajdonképpen rövid időszakot ölel fel – olyan tendenciákat is megfigyelhetünk, melyek eddig elkerülték a színháztörténészek figyelmét. Az egyik, hogy a Trianon utáni években volt némi bizonytalanság abban a tekintetben, hogy maradjanak-e a magyar állampolgárságú művészek Romániában. Anyagi és művészi kérdések is felvetődtek bizonyára ezzel kapcsolatban. A másik, ami szemmel látható, hogy az 1920-as évek legvégén, 1930 körül tapasztalható némi kulturális közeledés: nem véletlen, hogy Bajor Gizit ekkor hívják vendégjátékra, s az sem véletlen, hogy Fedákot ekkor nem engedik be Kolozsvárra. S ekkor szervezhettek először Bukarestben magyar társulatot.

Még egyszer elismerve Kötő József áldozatos munkáját, úgy gondolom, hogy az informatikai robbanás korszakában nem a magányos lexikonírás ideje köszöntött ránk. Nemzeti életrajzi adatbázis elkészítésére kellene összpontosítani az erőket, s tudomásul kell venni azt, hogy a lexikonkiadás, a lexikonszerkesztés nem kiadói privilégium, hanem tudományos feladat. Bár manapság mindenki lenézi és elítéli a pozitivizmust, s más izmusokat követ, egyről azonban nem szabadna megfeledkezni: a magyar színháztörténetbe még jó néhány adag pozitivista dózist kell fecskendeznünk ahhoz, hogy valaha – akarjuk-e egyáltalán? – szintézist teremthessünk.

 


(Elhangzott a budapesti OSZMI-ban – Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum – megtartott könyvbemutatón, január 24-én, a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvényen. A Polis kiadó gondozásában megjelent lexikont a szerző jelenlétében mutatták be. Az esemény házigazdája dr. Ács Piroska, az intézet igazgatója volt).