Helytörténet – Kolozsvár – közelről

Kolozsvár neve

Asztalos Lajos

Károly Róbert, aki 1316. augusztus 19-én kelt oklevelében városi rangra emelte Kolozsvárt (Kálti Márk 1360 körül készített Bécsi Képes Krónikájából)
1990 után most ismét fölmerült a város eredeti nevéhez való visszatérés. Szenteljünk néhány sort a kérdésnek.


Kolozsvár Magyarország, és egyben Erdély, egyik legjelentősebb városa, iskolavárosa, művelődési központja volt. 1920-ban Romániához csatolták, 1940–1944-ben ismét Magyarországhoz tartozott. Nevének létrejötte, alakulása híven tükrözi a történelem alakulását, többek között azt, hogyan lett a hajdanán magyar városból magyar–szász, azután ismét magyar, majd magyar–román, végül román–magyar lakosságú.

Napuka

A város előzményeként létezett kis, hol létrejövő, hol megszűnő települések többnyire egymástól függetlenül alakultak ki. Az első olyan település, amelynek neve is volt már, vagy legalábbis a neve számunkra is ismert, a dák Napoka – vagy amint Ptolemaiosz említi, Napuka – volt. Azon kívül azonban, hogy a nevét ismerjük, jóformán semmit sem tudunk róla. Sem azt, hogy mikor keletkezett, sem azt, hogy hol feküdt. Ha feltételezzük, hogy a római város előzménye volt, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy valóban így volt-e, mert a római hódítók az addigi, minden bizonnyal apró települést teljesen átépítették, s ily módon ennek még a nyoma is eltűnt.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a rómaiak által meghódított tartományok átvett helynevei nem jelentették egyben a régi települések folytonosságát is. Így például a Traianus által alapított Colonia Ulpia Traiana Augusta később átvette Decebalus székhelyének, Sarmizegethusának a nevét. Annak ellenére, hogy az egykori dák településtől 37 km-rel nyugatabbra feküdt és semmiféle dák előzménye nem volt. Az őslakosság településneveinek megmaradása tehát nem jelenti feltétlenül a régi települések fennmaradását is. Különösen akkor nem, ha a római várost egy megszüntetett katonai tábor helyén vagy szomszédságában emelték, mint általában Dáciában.

Megtörténhet tehát, hogy a római Napoca sem a dák település helyén létesült. Csupán arról van tudomásunk, hogy a mai Kolozsvár első, valóban városi jellegű előzménye a római Napoca volt. Ennek nevét egyesek a naparis törzs nevével hozták összefüggésbe. Mások úgy vélték, hogy a nap- tő kapcsolatban lehet az ’erdős völgy’ jelentésű görög náposz-szal. Ismét mások szerint szkíta vagy talán trák-dák eredetű lehet. Végül van, aki a nap- tőt a ’nedvesség’ jelentésű indogermán s-nap-ból származtatja.

Napoca

A római Napocát feltáró rendszeres kutatás nem történt, s minthogy a mai város teljesen befedte az egykori település területét, ilyesmiről a továbbiakban sem lehet szó. Így csak a véletlenül előkerült leletek nyomán végzett feltárás adatai állnak rendelkezésünkre.

A rómaiak a rájuk jellemző szervezőkészséggel és a kor viszonyaira jellemző, magas szintű műszaki megoldásokkal építkeztek. A város létére az első utalás egy, a Kr. u. 107-ből vagy talán 108-ból való, Ajton határában talált mérföldkő. Az Apulum (Gyulafehérvár) és Potaissa (Torda) felől, Porolissum (Mojgrád), a végvár felé vezető út itt haladt át. Ez jelentősen hozzájárult a település fejlődéséhez. Napocát hamarosan, egyes adatok szerint Kr. u. 117-ben vagy 118-ban, mások szerint 124-ben vagy legkésőbb 138-ban municípiumi rangra emelték. A II. század végén már colonia. Az előkerült leletek alapján a város valamivel nagyobb volt, mint a tatárjárás után kialakult, Óvár-terjedelmű Kolozsvár. Északi határa a már akkor létező Kisszamos (Malomárok) lehetett, nyugaton talán nem terjedt túl a későbbi, középkori nyugati városfalnál. Ennek létét valószínűleg a Házsongárdból lefolyó Cigánypatak is befolyásolta. Az 1970-es évek közepén, a Majális utca elején, csatornaépítés közben négy római kőkoporsó került elő. A korabeli település fala tehát ettől valamivel keletebbre húzódott, ugyanis a rómaiak csakis településeiken kívül temetkeztek. Déli és keleti széle eddigi ismereteink alapján bizonytalan. A Deák Ferenc utcában, a Bábszínház épülete alatt talált falmaradványok egyes vélemények szerint Napoca déli határát jelzik. De ha mégsem, az egyetem közeli, Farkas utca–Király utca közötti központi épületének alapozásakor előkerült római temető kőkoporsói arra utalnak, hogy ez már a településen kívüli terület volt.

Napoca területe

A Gyulafehérvár előzményeként létezett apulumi legio castellum alaprajza 474x474 méteres, szabályos négyszög. Az egykori Napoca is nagyjából hasonló alaprajzú lehetett. A Kisszamos (Malomárok) és a Deák Ferenc utcai Bábszínház udvarán talált falmaradvány közti távolság kb. 500 m. Ha ezt a távolságot a középkori nyugati városfaltól (Bartha Miklós, Hegedűs Sándor, Majális utca) kelet felé mérjük, a Dávid Ferenc utca keleti házsorától néhány méterre húzódó vonalat kapunk. Ez természetesen csupán feltételezés. Napoca északi szélét illetőn az Óvárban, a Ferenc-rendi (építésekor Domonkos-rendi) klastrommal szemközt feltárt római épületmaradványok elég közel vannak a Kisszamoshoz (Malomárok). A római város keleti szélének nyomai eddig ismeretlenek, de föltehetően a már említett vonalon vagy annak közelében húzódhattak. A római településeknek egyetlen főútjuk volt, amely a helység közepén haladt át. Ha Napoca Kisszamos (Malomárok)–Deák Ferenc utcai Bábszínház udvarán levő falmaradvány közti észak–déli kiterjedését feltételezzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a két, nyilvánvalóan keleti és nyugati főkapu közti útvonal, a főút, a decumanus, egybeesik a mai Unió (Memorandum) utca–Főtér északi útteste–Kossuth Lajos (December 21.) utca vonalával. Vagyis a középkori Kolozsvár a római város északi és nyugati falának vonalán kívül ennek főútvonalát is felhasználta. Ez jelentős, mondhatni meghatározó tényezője lett a falakon belüli utcahálózat, majd ezzel összefüggően, a falakon kívüli város utcáinak kialakulása szempontjából.

Napoca romlása

Dácia Kr. u. 271-ben, gót–szarmát nyomásra történt kiürítése megpecsételte a virágzó település sorsát. Valószínűleg igen kevés, szegénysorú személy maradt vissza, aki hajlandó volt vállalni a gót szolgaságot, vagyis rabszolgaságot. Mert a gótok rabszolgává tették az általuk megszállt területek lakosságát. Az ezután következő népvándorlás korában az itt letelepedő, majd az utánuk érkező újabb vándor népek nyomására ismét fölkerekedő, más életformájú népek egyszerűen nem tudtak mit kezdeni előbb az itt talált épületekkel, majd ezek romjaival. A rómaiak kivonulása után a gótok voltak itt az első telepesek, akik földműveléssel foglalkoztak. Fém- és üvegedény-, kelme-, sőt bor-, étolaj-szükségletüket is a rómaiaktól szerezték be, s ezekért rabszolgákkal fizettek. Ettől a sorstól akarta megkímélni Aurelianus császár az itteni lakosságot, amikor a tartományt kiüríttette. Vajon kinek lett volna kedve ahhoz, hogy a kiürítés után rablásnak, megszállásnak kitett, a barbárság állapotába süllyedő, védtelen vidéken maradjon?

Eutropius, egy IV. századi római szerző, így ír Dácia feladásáról: „Dácia provinciát, amit Traianus a Duna túlsó oldalán hozott létre – miután az egész Illyricum és Moesia [a Duna jobb partján, a mai Bulgária területén fekvő két tartomány] elpusztult – kiüríttette, lemondván arról, hogy meg lehessen tartani. Ezért a Dácia városaiból és földjeiről kitelepített rómaiakat Moesia közepén helyezte el, és ezt nevezte el Dáciának. Ez most Moesiát kettéosztja és a Duna folyásiránya szerint ennek jobb partján van, amint azelőtt a balon volt.”

Feltételezhető, hogy nem csupán a latinul beszélő, hanem a latinul nem beszélő, tehát a rövid idő, a 160–170 év alatt nem latinosodott lakosság sem ragaszkodott a kiürítendő tartományhoz. Mert források igazolják, hogy a birodalom határain kívül élő népek is betelepedésüket kérték a római birodalomba. Így a II. század végén, a markomann háború végén a szabad dákok két ízben is betelepedésüket kérték, és egy ismeretlen számú, valamint egy tizenkétezer fős csoportjuk engedélyt is kapott erre. A birodalom vonzereje a III. században dúló háborúk ellenére sem szűnt meg. Így Gallienus uralkodása idején a markomannokat, 295-ben pedig a dák műveltségű, azelőtt Dáciát támadó karpokat is betelepítették a birodalomba.

Gótok

A Dácia kiürítése után betelepedő gótokról így szól egy 291. évi római forrás: „…a gótok másik csoportja, az erdőlakók (tervingi), a taifalokkal szövetségben, megütközött a vandálokkal és a gepidákkal.” („…Tervingi pars alia Gothorum, adiuncta manu Taifalorum adversum Vandalos Gepidesque concurrant.”).

A fennebb idézett Eutropius 350 körül így ír az egykor létezett római tartományról: „Dáciát… most a taifalok, viktofalok és tervingek birtokolják.” („Daciam… nunc Teifali, Victohali et Tervingi habent.”), a IV. században pedig Orosius emígy: „Dácia, ahol most Gothia van” („Dacia ubi est Gothia”).

Ez a nép, vagyis a magukat tervingnek, ’erdőlakó’-nak nevező gótok, a leletek tanúsága szerint, földbe vájt, 2–2 vagy 3–3, földbe ásott cölöppel kitámasztott fedelű üregekben lakott. Ily módon, egyebek közt, a pusztulásnak indult városnak és épületeinek semmi hasznát nem vette.

FOLYTATJUK