„Kolozsvártól Párizsig – és tovább...”



NÉMETH JÚLIA

Húsz éve távozott az élők sorából Incze Ferenc kolozsvári festőművész, a Francia Képzőművészek Társaságának örökös tagja, „mégis itt van köztünk a helye. Itt Erdélyben és a művészetet még tisztelő nagyvilágban”. „A naturalizmus, realizmus, szecesszió iskoláját kijárt festő látomásai, szürrealista-kozmikus víziókból épült kompozíciói fölött nem járt el az idő.” Kántor Lajos tíz évvel ezelőtti, a művész Bánffy-palotában megrendezett, nagyszabású emlékkiállítása alkalmából elhangzott megállapításait az azóta eltelt időszak csak megerősítette.


Incze Ferenc sajátos álomvilága, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a szó legszorosabb értelmében sokkoló művészi nyelvezete, mára helyi viszonylatban is beérett ugyan, eredetiségéből azonban mit sem veszített. Mert a szimbolizmus, realizmus, expresszionizmus, szürrealizmus, szecesszió tarka kavalkádján túl ott a mű, amely ezen irányzatok sokféle jelzőjével illethető ugyan, valójában azonban besorolhatatlan. Mindenből egy kevés, de önmagában egyik sem fejezi ki a képek szellemét, a művészi hozzáállás, az alkotás filozófiájának lényegét. A lényeg ugyanis önmagában az alkotásban van. S ezek az önmagukból nagyon is sokat felvillantó, fölöttébb beszédes munkák különleges forma- és színérzékről, asszociációs készségről árulkodnak, de ugyanakkor egy különleges lelkialkatról, megpróbáltatásokkal teli, küzdelmes emberi sorsról is.

Az 1910-ben, Gyergyószentmiklóson született művész Nagyszebenben nőtt fel, a Budapesti Iparművészeti Főiskola elvégzése után egy évet Bécsben töltött, majd 1939-től élete végéig, 1988-ig Kolozsváron tevékenykedett. Nem tartozott a hivatalosan elismert művészek közé, a Romániai Képzőművészek Szövetsége tagságát is csak rövid ideig élvezhette. A hivatalosságok által mellőzött művész két munkája azonban, barátjának, Gáll Ferenc festőművésznek köszönhetően 1973-ban eljutott a festőfővárosba, Párizsba, s ott átütő sikert aratott. Önarcképe elnyerte a Párizsi Szalon ezüstérmét. Bizonyos mértékig ennek az immár tagadhatatlan külföldi elismerésnek is köszönhető, hogy valamelyest itthon is megtört a jég, és 1975-ben a Képzőművészek Szövetsége Szentegyház utcai galériájában kiállíthatta munkáit. A nagyszabású, a szó legszorosabb értelmében sokkoló tárlat páratlan élményt jelentett, hiszen először találkozhattunk egy, a mi tájainkon mellőzött, ideológiai tiltások övezte művészi felfogással, az akkori kánonokat meghaladó ábrázolásmóddal.

Azonban még a hazai és nemzetközi siker sem jelentett a művész számára végleges elismerést. Talán azért is, mert képtelen volt a megalkuvásra. Nem akart és nem is tudott fura kora sajátos követelményeinek eleget tenni. Különutas maradt. Önmagába menekült, önmagából táplálkozott és alakította ki hivatalos elvárásokkal össze nem egyeztethető, nálunk merőben újszerűnek számító művészi világát. Ez a személyes hozzáállás életpályájának meghatározó jegyévé, lényegévé vált, s jelentős mértékben hozzájárult művészi kibontakozásához. A független művész útját járta, amiről senki és semmi sem téríthette el. Innen az egyes pályatársakhoz fűződő viszonyát jellemző kommunikációs zavar, amely a megalkuvással együtt járó alkalmazkodókészség hiányának is tulajdonítható.

De ha eredetiségben túlburjánzó művészetével egyedülállónak bizonyult is, Incze Ferenc valójában sohasem volt magányos. Műtermének ajtaját mindig is szélesre tárta az érdeklődők előtt, s egy-egy látogatás hónapokra szóló művészi feltöltődést is eredményezhetett annak, aki képes volt ráhangolódni a felkínálkozó látványra. Előkerültek ugyanis a legújabb munkák, s alkalomadtán a régebbiek is. Ez pedig már önmagában is felért egy nem mindennapi művészi csemegével. A mester csapongó fantáziája pedig szóbeli közléseiben sem maradhatott rejtve. Azt is mondhatnám: vetekedett a képi megjelenítéssel. Plasztikuan és színesen fogalmazott, a képeinek javarészét uraló Múzsa szerepének felvillantásától a kolozsvári erkélyek vascsipkéinek ecseteléséig.

Alkotásainak témája az örökös, konokul kitartó sorsfirtatás, az apokaliptikus tragikum, amit a művész saját küzdelmei révén érzékel és ábrázol. Vallomásos önarcképek hosszú sora ez, amelyeket legtöbbször a számára örök város, Nagyszeben kitörölhetetlen emlékével fűszerezett, szürrealisztikus képi háttér magyaráz, nyomatékosít, hangsúlyoz. Amint Kántor fogalmaz, az 1973-as párizsi sikert követően „hetvenedik életévén túljutva, az annyira vágyott elismeréstől szárnyakat kapva, a szó szoros értelmében a szárnyalást festő munkáival jutott el egy olyan szintézishez, amelyben korábbi zártabb szerkesztésmódja, színharmóniája összebékült a lázas kereséssel, az egek ostromlásával.”