Olimpikonk diákszemmel

Stockholm, 1912-es olimpia: „három a magyar igazság”

SALLAI ANDRÁS LÓRÁND

A magyar vívócsapat
Halálos maratoni futás, küzdelem nélküli győzelem birkózásban, világcsúcsok felállítása és megdöntése, bemutató baseball-mérkőzés, villanyárammal működő időmérő szerkezet, célfotó – íme, néhány kiemelkedőbb érdekessége és újdonsága az újkori ötkarikás játékok 1912-es, stockholmi, V. kiírásának. A május 5-e és július 22-e között lebonyolított rangos eseményen 28 országból több mint 2500 sportoló felvonulásával rendeztek megnyitó ünnepséget. A versenyzők 14 sportág 107 versenyszámában vettek részt. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) akkori elnöke, Pierre de Coubertin kezdeményezésére először került sor irodalom, építészet, szobrászat, képzőművészet és rajz területén művészeti versenyekre.


Az 1912-es olimpiai játékok megrendezését eredetileg Németországra bízták, azonban az 1909-es berlini NOB-kongresszuson a németek visszavonták jelentkezésüket, mivel túl rövidnek tartották a felkészülési időt. A svédek rögtön kihasználták a lehetőséget, jelentkezésüket pedig azonnal elfogadták. Stockholm egyáltalán nem bánta meg az elvállalt felelősséget, annál inkább a NOB és a résztvevő országok sportolói. A nagyszerű vendéglátás és fogadtatás mellett, modern játékok korszakát megnyitó svéd főváros kiváló rendezőnek és szervezőnek bizonyult. A hatalmas költséget felemésztő esemény anyagi hátterét a sorsjátékokból szerezték meg, amelyből sikerült összegyűjteniük mintegy hárommillió márka nyereséget. Az olimpiai stadion megépítése elősegítésében kulcsfontosságú szerepet játszott V. Gusztáv svéd király, aki tíz hektárnyi területet adományozott állatkertjéből. Torben Grunt építészmérnök tervei alapján nyerstéglából és faragatlan gránitkövekből felemelték a középkori svéd építőművészet sajátosságait magában őrző, harmincezer fedett ülőhelyes sportlétesítményt.

Coubertin báró ekképp jellemezte az olimpia lenyűgöző légkörét: „Öt héten át maga a természet is emelkedett hangulatban ünnepelt, tündökölt a napsütés, kellemes szellő lengedezett, csillagfényes égbolt borult fölénk éjszakánként. Öröm töltött el valamennyiünket a színpompás zászlódíszek, virágfüzérek, finoman összehangolt árnyalatú lámpás kivilágítások és mindenekelőtt a soha ki nem haló fényforrás láttán. […] Az ünnepségek egymás nyomába értek, ettől azonban a sportbeli teljesítmények nem szenvedtek csorbát. Minden lezajlott bármiféle lárma, idővesztegetés és a legcsekélyebb hiba nélkül.”

A piros-fehér-zöld lobogó a hatalmon

 

A magyar küldöttség felvonulása a megnyitón

Az 1912-es olimpia nemcsak a szurkolók, sportrajongók körében, hanem a politikai szférában is óriási érdekeltséget keltett. Az osztrákok, illetve az oroszok részéről hatalmas nyomás hárult Magyarországra és Csehországra, illetve Finnországra, annak érdekében, hogy ezek az országok válogatottjai ne saját zászlajuk és megnevezésük alatt vonuljanak be a stadionba. Azonban a NOB nemzetközi érvényű alapszabálya határozottan eltiltott bármiféle politikai, felekezeti és faji megkülönböztetést. Végül a politikai nagyhatalmak tehetetlennek bizonyultak az olimpiai eszmével szemben. A hatalmas befolyások ellenére, Stockholmban Coubertin kívánsága érvényesült, akinek szavai megpecsételték az ötkarikás versenyeket: „Valamely nemzet nem okvetlenül független állam is egyszersmind. A sportnak megvan a külön földrajza, ami igencsak különbözhet a politikai földrajztól.” Így, Nagy-Británniához hasonlóan, amely külön résztvevő államként elismerte Ausztráliát és Kanadát, Szentpétervárnak és Bécsnek is kötelessége volt engedelmeskednie. A magyar olimpiai válogatott küldöttsége címeres-koronás lobogóval és az ötkarikás játékok történetében először Magyarország feliratú táblával vonult fel a nyitóünnepségen. „Legyen mit felhúzni a győzelmi árbocra” – utalt Muzsa Gyula akkori magyar NOB-tag a piros-fehér-zöld lobogóra. Csehországnak viszont csupán annyit sikerült kiharcolnia, hogy küldöttsége az Österikke-Tschecher (osztrák-cseh) név alatt vegyen részt az ünnepségen. Oroszország beleegyezett abba, hogy győzelem esetén zászlajával együtt felhúzzák a finn lobogót is.

Csodálatos kardcsapat, alulteljesítő úszók és atléták

„Három a magyar igazság.” Erre a következtetésre juthattunk az 1908-as londoni olimpia magyar küldöttségének szereplését követően, és ugyanez bizonyosodott be négy évvel később, Stockholmban is. Habár ezúttal addigi rekordrészvételt jelentő 119 magyar sportoló versenyzett, az 1912-es ötkarikás játékok után is csupán három aranyéremmel gazdagodott a magyar serlegkészlet. Vívásban a nagy esélyes férfi kardcsapat teljesítette a kötelezőt, és legyőzte a döntőben Ausztria válogatottját. A nyolctagos aranyérmes együttesnek meghatározó tagja volt a nagyváradi Schenker Zoltán, a későbbi kiváló kolozsvári mester, Ózoray-Schenker Lajos bátyja is. Vívóink nem okoztak csalódást kard egyéniben sem, sőt uralták a pástot, az olimpia egyik legcsodálatosabb eredményét érték el: a nyolcas döntőben ugyanis a magyarok között csupán az ötödik helyen végző olasz Nadi Nedo kapott helyet. A dobogó legfelső fokára négy év után ismét dr. Fuchs Jenő állhatott, ezüstöt Békessy Béla, míg bronzot Mészáros Ervin nyakába akasztottak. Teljesítményével a vívóválogatott nemcsak hazai rajongóit, hanem az egész világot meghódította, és rangos szurkolóra tett szert V. Gusztáv király személyében.

 

Korlátgyakorlat bemutatása közben a magyar tornászok

Meglepő módon a harmadik magyar aranyérmet nem a vártnál gyengébben teljesítő atlétáink vagy úszóink nyerték, ugyanis a bravúros siker céllövészetben született. A nagyszerűen versenyző dr. Prokopp Sándor teljesítménye megcáfolta azt a hiedelmet, amely szerint a céllövészet úri sport lenne. Az úti költségek felét saját zsebéből fedező versenyző az utolsó percben vállalta a részvételt, miután Hammersberg Géza lemondott az indulásról. Prokopp teljesítménye azért is tiszteletreméltó, mivel a svéd céllövők mindent elkövettek, azért, hogy győzzenek, azonban sikertelenül. A versenybíróság szemet hunyt a hazai lövők azon kíséreténél, amikor távcsövet helyeztek el puskáikra.

Az egyelőre még igen alacsony szinten megrendezett, több rendszerben lebonyolított, de egyáltalán nem tisztázott tornában a magyar együttes a második helyen végzett, a győztes olaszok mögött. A huszonöt atléta számára a vigaszt csupán Kovács Miklós szerezte gerelyhajításban, aki több világhírű atlétán felülkerekedve, állhatott a dobogó utolsó fokára. Nagyra becsülhető viszont az aranyat megérdemlő, azonban a mostoha körülmények miatt csak bronzot megszerző Varga Béla teljesítménye is: a magyar birkózó, annak ellenére, hogy háromszor is földhöz vágta svéd ellenfelét, Ahlgrent, a bírók ezúttal ettől eltekintettek. Egy másik, a Radvány Ödönnel birkózó svéd versenyzőt bekenték olajjal. Az így esélytelenül küzdő magyar sportoló mégis negyedik helyen végzett.

A magyar sportéletben akkor királyi szerepben részesített labdarúgást nagy érdeklődéssel várták az olimpiát követő szurkolók. Az olimpiai szereplésén bízó futball-válogatott benevezett a 1908-as ötkarikás játékokra is, akkor viszont a kormány nem vállalta az útiköltség kifizetését. Ezúttal a Magyar Labdarúgó Szövetség maga fedezte a költségeket, miután a különböző túramérkőzéseken gyűjtötte össze a pénzt. A nemzeti együttes olimpiai menetelését végül Nagy-Britannia állította meg. A vigaszdöntőben vívott ezüstserlegért Magyarország Ausztriával csapott össze, és kivégezte ellenfelét, méghozzá nem is akárhogy: a válogatott 3–0-s elsöprő győzelemmel tartott focileckét a „sógoroknak”. A történelmi siker után az örömittas magyar szurkolók szerenádot tartottak Hugo Meisl osztrák vezetőedző ablaka alatt, aki mindig azt mondta, hogy Magyarország semleges pályán soha nem tudna nyerni Ausztria ellen.

A tizenegy sportágban és ötvenkét versenyszámban szereplő magyar sportolók a nem hivatalos éremtáblázat kilencedik helyén végeztek. Mint minden nemzetközi versenyen, házigazdaként Svédország is megkapta a hazaiaknak járó „segítséget” bizonyos játékvezetők, versenybizottságok részéről. Ennek következtében nem csoda, hogy – az örökös esélyesnek tartott Amerikai Egyesült Államokat megelőzve, – az első helyen végeztek a begyűjtött érmek listáján.

Mikor kettő birkózik, a harmadik viszi az aranyat

A svéd versenyzők azonban nemcsak bírói hozzájárulás által, hanem szerencséjüknek köszönhetően is jutottak aranyéremhez. A finn Alfred Assikainen és Martin Klein tíz óra és tizenöt percnyi birkózás után annyira kimerült, hogy nem vállalta a döntőt Claes Johanson ellen. Így középsúlyban a svéd sportoló győzött, míg a félnehéz súlycsoportban a szintén svéd Anders Ahlgren és a finn Ivar Böhling jutott az ezüstérem birtokába.

Úszásban úgy születtek a világrekordok, mint addig soha. Az európaiakat új stílusával elkápráztató hawaii Duke Kahanamoku már a középdöntőben 1:02,4-es világcsúccsal hívta fel magára a figyelmet a 100 m-es szabadstílusú versenyszámban. A döntőben egy másodpercet rontott teljesítményén, de így is diadalmaskodott. A 4 x 200 m-es számban már sehogy sem tudta győzelemre vezetni az amerikai csapatot, a kitűnő ausztrál együttes vetett véget győzelmi álmaiknak. Ausztrália 44 másodpercet vert a britek négy évvel azelőtti rekordjára, miután 10:11,6 alatt ért célba. A nagy esélyes angol Henry Taylor elől a kanadai George Hudgson 400 és 1500 m-en is „elkobozta” az aranyat, miután 5:24,4, illetve 24:00,0-es idővel nyert.

Világszerte nem fordult elő a stockholmi játékokig egyetlen sportoló sem, amely akkora fö-lénnyel uralja az atlétika mezőnyét, mint az amerikai Jim Thorpe. Először az olimpián első ízben szereplő ötpróba bajnokságban nem talált méltó ellenfélre. Az indián származású versenyző az öt próba közül megnyerte a távolugrást és a diszkoszvetést, valamint a leggyorsabbnak bizonyult 200, valamint 1500 m-en is, ahol már csak hét atléta állhatott rajthoz. A gerelyhajításban a harmadik helyen végzett, de így is könnyedén került a dobogó legmagasabb fokára. A kifáradt Thorpe a következő napokban, magasugrásban negyedik, míg tá-volugrásban a hetedik helyen kötött ki. Magasugrásban roppant kiélezettre kerekedett a küzdelem, amelyben a legkitartóabbnak végül az amerikai Richards és a német Hans Liesche bizonyult. Richards sikerrel átugrott a 193 cm magasságon, így Hansnak nem szabadott hibáznia. Azonban a léc átszökése közben megzavarta egy épp akkor eldurranó lövés, és a sikertelen próbálkozást követően a német ugró ezüstéremmel vigasztalódott. Az utolsó szó viszont az övé volt, ugyanis a tízpróba bajnokságban az ötpróbán mutatott formáját nyújtotta. Thorpe már az első napon vezette a versenyt, miután győzedelmeskedett 100 m-en, valamint súlylökésben, és csak távolugrásban zárt harmadik helyen. Parádés teljesítményét megismételte a második napon is, amikor szintén harmadik helyen végzett 400 m-en, magasugrásban és 110 m-es gátfutásban azonban fe-lülmúlta ellenfeleit. Az utolsó napnak már csak csodával határos módon veszíthette el a versenyt, így nem erőltette meg magát. Habár gerelyhajításban csupán harmadik lett, rúdugrásban és 1500 m-en elért győzelmének köszönhetően a tíz-próbaverseny után is elhódította a serleget. A háromnapos megviselő próbát huszonkilenc sportoló kezdte el amelyet végül tizenegyen fejeztek be. Miután átadta az aranyérmet a győztesnek, V. Gusztáv ekképp gratulált a kétszeres olimpiai bajnoknak: „Uram, ön a világ legjobb atlétája.”

 

Jim Thorpe diszkoszvetésben és síkfutásban is a legjobb volt

 

Az egyetlen versenyző, amely több éremmel tért haza, mint Jim Thorpe, Johann Kolehmainen volt, aki kilenc nap alatt nemcsak érmet éremre, hanem rekordot rekordra halmozott. A finn atléta diadalmas útja 10 000 m-en kezdődött, amelyben „Hannes” 31:20,8-as olimpiai rekordot elérve győzött. A következő, 5000 m-es távon már világcsúcs következett, a megállíthatatlan atlétát 14:36,6-nél intették le, miután egyetlen tizedmásodperccel győzte le a francia Jean Bouint. Utolsó aranyérmét a 8 000 m-es tereptáv után érte el. Habár a 3000 m-es csapatverseny előfutamában 8:36,8 világrekordot futott, a finn együttes nem jutott be a döntőbe.

A házigazdák először ellenezték, hogy labdarúgótornát rendezzenek, mivel nem tartották olimpiai versenyszámnak a futballmérkőzéseket. Végül nem hiányzott a foci, amelyben Nagy-Britannia az 1908-as hazai kiíráshoz hasonlóan legyőzhetetlennek bizonyult. Az angolok első összecsapásukon éppen a magyarokat ütötték ki 7–0-lal, majd a finneket is lehengerelték 4–0-lal. A döntőben Dánia sok ideig méltó ellenfélnek bizonyult, azonban egyik csatáruk sérülés miatt nem folytathatta a csatát, így a hátralevő emberelőnyt kihasználó britek 4–2-es sikert követően nyerték el az aranyérmet. Harmadik helyen a finneket 9–0 arányban verő hollandok végeztek.

A kánikula végzett a maratoni futóval

Nem hiába tartották a 1912-es ötkarikás játékokat az addigi legkorszerűbb olimpiának. Ugyanis itt használnak először elektromos időmérő szerkezetet és célfotót. Az addig alkalmazott ötödmásodpercnyi idővel működő stopperórákkal ellentétben az új technikai felszerelés tizedmásodpercnyi idővel mért. Minden rajtnál elcsattanó lövésnél indul be az időmérő berendezés, és a célszalag leszakításakor áll le. A célba érésnél már fotót használtak, amelynek többek között az 1500 m-es távon volt meghatározó szerepe. Hogyha a brit Arnold Jackson szemmel láthatóan nyert, a második és a harmadik helyezett csak a célfotón látszott, tehát az amerikai Abel Kivia ért célba először, honfitársa Norman Tabert előtt.

A benevezett 98 résztvevőből 68 versenyző állt rajthoz a 45 °C-os tomboló hőségben lebonyolított maratoni futásban. A finn Tatu Kolehmainennak, valamint a dél-afrikai Kristopher Gitshamnek és Kenneth McArthurnek sikerült megszöknie a tömegtől, viszont az ellenállhatatlan kánikula miatt a finn versenyző feladásra kényszerült. A mezőny élén haladó Gitsham megállt vizet inni, így honfitársa, McArthur megelőzte, és elsőként ért célba. Közben a portugál Francisco Lazaro a hőség áldozatává vált, kórházba került, és hőguta miatt hamarosan elhunyt. Ennek következtében Coubertin báró kijelentette, hogy déli hőségben többé nem szabad maratoni futást rendezni.

Stockholmban rendezték meg először a modern öttusát is, amely, Coubertin óhaja szerint az ókori pentatlont hivatott helyettesíteni. A korszerű versenypróba 5000 m-es, változatos és akadályos terepen lebonyolított lovaglásból, mindenki mindenkivel alapon megrendezett vívásból, négy sorozatban öt-öt, pisztollyal vagy revolverrel, 25 m-ről ember formájú táblára célzott lövésből, 300 méteres szabadstílusú úszásból, valamint 400 méteres terepfutásból állt. Öttusában a versenyre kiválóan felkészült házigazdák győztek.

Az ötkarikás játékok egyik vonzerejét az 57 női sportoló jelentette. A hölgyek kitűnő eredményeikkel, sőt néhány világcsúccsal gazdagították az olimpiát. Nők számára első ízben rendezett úszás 100 m-es szabadstílusú számában a benevezett 42 hölgyből 27 vállalta a megmérettetést. Az előfutamban az ausztrál Fanny Durack 1:19,8-es világrekorddal csapott célba, és végül a döntőben is nyert. Toronyugrásban a svédek teljesítettek a legjobban, aranyat Greta Johansson nyakába akasztottak. A 4 x 100 m-es szabadstílusú úszás nem hozott meglepetést, ellenben rengeteg izgalmat igen. A résztvevő négy ország közül az elvárásoknak megfelelően a Bella Moore, Jennie Fletcher, Annie Spiers, Irene Steer összeállítású brit csapat győzött, ám nem is akárhogy, hanem 5:52,8-es világcsúccsal. Az olimpia történetében másodszor megrendezett női tenisztorna francia örömöt hozott, Marguerite Broquedis egyesben 4:6, 6:3, 6:4 arányban kerekedett a német Dora Köring fölé. Vegyes párosban viszont német siker született, Köring és Heinrich Schomburgk a svédek legyőzésével hódította el az olimpiai címet, míg Broquedis, Albert Canet párjával bronzérmet szerzett.