„Második gimnazista voltam a híres nagyenyedi Bethlen-kollégiumban. Szájtátva hallgattuk természetrajz tanárunk lebilincselő elbeszéléseit bogarakról, madarakról és sok egyébről, ami körülöttünk él és megnyilvánul a nagy természetben… És ma elbűvölve hallgatom Afrika hangjait… Oroszlánok félelmetes hangorkánját, kafferbivalyok messze hangzó jellegzetes böffenését és az őserdő madárvilágának nagyszerű hangversenyét. Hosszú volt az út Nagyenyedtől Tanzániáig. 1932-ben kezdődött...” – írta 1969-ben Életem Afrika című vaskos kötetének előszavában dr. Sáska László. A könyvet Bukarestben adták ki, sajtó alá dr. Xantus János természettudós rendezte.
Néhány éve a neves kolozsvári kutató fia, Xantus Gábor dokumentumfilmes operatőr-rendező bejárta az orvos és természetrajongó, 1978-ban elhunyt Sáska László nyomában Kelet-Közép-Afrikát. Ott szerzett benyomásait eleveníti fel az alábbi interjú. – Gondolom, életre szóló élményekkel szolgált az expedíció az Egyenlítő közelében. Gyakran visszatérnek ezek az élmények? – Igen, különösen most, 2008 nyarán, amikor furcsa aktualitása lett a dr. Sáska László és édesapám hosszú évekig tartott levelezésének. Mert néhány napja kaptam kézhez édesapám szekuritátés megfigyelési dossziéját, és ebben megtaláltam a teljes levelezés román fordítását. Ami kiegészíti a család birtokában levő, már nagyon hézagossá vált gyűjteményt. Két természettudós ártatlan levelezése köszön most vissza, a legapróbb részletekig, az egykori politikai megfigyelők jelentéséből.
– Több évtized elteltével mi volt a tanzániai út indítéka? – Sáska László életművével még gyermekkoromban ismerkedtem meg. Valamikor az 1960-as évek második felében keresték fel édesapámat dr. Sáska László Kolozsváron akkor még élő rokonai, azzal a kéréssel, hogy gondozza az Afrikából hazaküldött leveleket. Tulajdonképpen naplószerű feljegyzésekről, úti beszámolókról, megfigyelési jegyzékekről, természetrajzi és néprajzi jellegű írásokról volt szó. Már adott volt egy leendő kötetnek az anyaga,aminek gondozását apám szívesen vállalta el. Nagyon intenzív levelezés és barátság vette kezdetét közöttük, annak ellenére, hogy személyesen soha nem találkozhattak. Sokan emlékezhetnek még a Szabadság elődlapjának, az Igazságnak az olvasói közül a hosszú időn át megjelent Levelek Afrikából című cikksorozatra, amit Sáska doktor küldött, és apám rendezett sajtó alá. Ezt követte az Életem Afrika című kötet, szintén édesapám szerkesztésében. Az 1990-es évek elején merült fel bennem, hogy a Sáska-hagyatékot jó lenne filmes szemmel is körüljárni, megszemlélni és feldolgozni. Akkor megvalósíthatatlan kalandnak tűnt kamerával, stábbal nekivágni fekete Afrikának. Még élt a doktor özvegye, Sáska Mária, akit mindenki csak Pipike néninek ismert és nevezett. Nagyon kalandos úton vettem fel vele a kapcsolatot, ugyanis a meglévő címre nem jutottak el a leveleim, a telefonszám sem stimmelt. Akkor a Duna Televízióban, Sára Sándor vezetése alatt, kibontakozott egy mozgalom, amely a határon innen és túli alkotók számára lehetőséget biztosított arra, hogy akár merészebb dokumentumfilmek elkészítését is vállalhassák. Elmondtam Sára Sándornak tervemet és témámat, amihez ő minden szakmai és emberi támogatást megadott. A teljes morális és részben anyagi támasz a Duna TV részéről jelentette a kiindulópontot utunkhoz. – Hányan vettek részt ebben az akcióban?
– Négytagú stábbal voltunk Tanzániában. Ez volt az első komoly filmes expedíció, amit egzotikus, kicsit veszélyes körülmények között sikerült megszerveznem. Eljutottunk Tanzániába, eljutottunk Arushába, ahol Laci bácsi a legtöbbet élt és dolgozott. Ott volt orvosi rendelője, ott látogatta őt közeli barátja, Ernest Hemingway, tehát a Sáska-porta irodalomtörténeti helynek is számított. Ott találtam az akkor még élő és teljes szellemi frissességnek örvendő, nyolcvannégy éves özvegyét, Pipike nénit, aki nagyon nagy szeretettel fogadott bennünket. – Jól tudott magyarul? – Úgy beszélt magyarul, több évtized után, mintha tegnap ment volna el Európából, pedig akkoriban csak az olvasmányaira, levelezésére szorítkozott, mert az internet és a telefon a nullával volt határos. Gyönyörűen beszélt magyarul. Kiderült, hogy a Sáska-hagyaték érintetlenül megvan: kéziratok, több ezer méter színes filmfelvétel, több száz diapozitív, fotó amit azonban az idő és a trópusi éghajlat igencsak kikezdett. Elkészítettünk egy nagy interjút az özveggyel, az ő tanácsai alapján bejártuk azokat a helyszíneket, ahol Sáska doktor kutatott. – Mekkora területről van szó? – Elég nagyról, Közép-Kelet-Afrikában: Szerengeti Nemzeti Park, Viktória-tó környéke stb. Magyar Jóska, egy dubai sejk Európából elszármazott fővadásza kalauzolt bennünket azokon a veszélyteleneknek egyáltalán nem nevezhető tájakon, ahol például előttünk egy francia fotóscsoportot lőttek le ismeretlen elkövetők. Ő azóta, sajnos, egy vadászbaleset áldozatává vált. Vele kapcsolatban más terveink is voltak, mert jelezte nekünk, hogy egyedül ő ismeri a híres olduvai ősemberlelőhelyet, és világszenzációt ígérő filmet akart velünk készíttetni. De közbejött a szerencsétlen oroszlán-kaland, és a titok odaveszett. Elkészítettük viszont a Sáska-portrét. Érintetlen volt az orvosi rendelője és benne az orvosi műszerei. Az özvegy kérésére az értékes film- és diapozitív-anyagot rekonstruáltuk és digitalizáltuk, megmentettük az utókornak. Egy része bekerült a filmbe, a többit pedig különböző gyűjteményekben helyeztük el.
– Minden újdonság volt. Pedig előismeretekkel vágtunk bele, éppen a Sáska László könyvében olvasottak nyomán. Pontosan tudtuk, hogy hova akarunk menni, és mit akarunk látni. – Hogyan fogadták annak idején az idegen fehér orvost az őslakosok? – Az özvegytől tudtuk meg, hogy rendkívül népszerű volt Laci bácsi, a „nagy fehér mágus”. Tulajdonképpen együtt gyógyított a varázslóval. Amikor annak már nem váltak be igazán jól a terápiás módszerei, akkor lépett közbe Laci bácsi. Fokozatosan megnőtt iránta a bizalom, és mind többen fordultak hozzá. Belgyógyász létére neki mindent meg kellett tudni oldania, mert nem volt más a környéken. A maláriakutatás terén ma is fontos, számon tartott eredményeket ért el, de a rákkutatás terén is tevékenykedett. De kisebb operációs beavatkozásra használható eszközök, orr-fül-gégészeti kellékek voltak a rendelőjében. Mert neki a gégemetszéstől a kígyómarásig mindent meg kellett tudni oldani. Néhány dolgot, például vérnyomásmérőt vagy kis tükröt, elhoztunk és a nagyenyedi kollégiumban a Sáska László Emléksarokban helyeztük el.
– Hogyan értekezett az erdélyi magyar orvos a bennszülöttekkel? – Laci bácsi több helyi nyelvjárást anyanyelvi szinten beszélt. A szuahéli a legelterjedtebb, de ezen keresztül a különböző törzsi nyelvek is értelmezhetők. Afrikát sok fehér ember kutatta, de senki nem töltött egyhuzamban olyan hosszú időt ott, mint Sáska László és felesége. Ők már tősgyökeres afrikaiaknak mondhatták magukat. – Mi motiválja az ilyen kalandos utazásokat most, a harmadik évezredben? – Ezek az expedíciók nem öncélúak. Az Erdélyből elszármazott híres elődeinknek akartam és akarok emléket állítani. Hiába készültek róluk életrajzi írások, én a mai kommunikációs szférába huszonegyedik századi eszközökkel szeretném őket bevonni. És nemcsak én, hanem mindenki, aki régi témákhoz nyúlva vissza dokumentumfilmet készít. Nem luxusutazásokról van szó, de hozzá kell tenni, hogy bizonyos mértékben valahol a kalandvágy is ott lapul. |
