München, 1894

Csontváry művészi pályafutásának igazi fordulópontját a Hollósy Simon müncheni iskolájában eltöltött időszak jelentette 1894-ben. Önéletrajzában így ír erről: „A Gácson töltött tíz esztendőt, mely a magyar közművelődésre is befolyással volt s azt a küzdelmet sem ecsetelem, mely az anyag megszerzésénél előállott, csupán azt írom ide, hogy amikor a szűkös jövedelem napi négy koronát már elérte, vállalkoztam a festői terv keresztülvitelére, és Münchenben a Hollósy-féle festőiskolába léptem be.

Az első rajzom koponyarajz volt, amihez a híres Wertmüller Mihály állta a modellt: aki a rajz befejezése után magából kikelve mondá: »Sie lieber Herr, ich stehe 17 Jahre modell, aber so kräftig hat mich noch niemand gemacht wie Sie.« Ez volt az első nagy meglepetés, amit a kinyilatkoztató ígéretnek tulajdonítottam és az eredménnyel az egész iskolát felvillanyoztam, mert napról napra, mint a fa, fejlődésnek indultam. De nemcsak a rajzban, hanem a színelemzés terén is nagyot haladtam, mert Münchenben nyáron már a napszíneket kerestem és elemeztem oly nagy arányban, hogy az Hollósynak is feltűnt. Komolyan Hollósy a festőiskoláját kezembe adta, nemcsak szellemi, hanem anyagilag is obmanja voltam az iskolának, úgy hogy mikor Münchenből Lietzenmayer Sándor barátom tanácsára Karlsruhéba utaztam, az iskolát Hollósy tőlem a legszebb virágzásban vehette át.”

Csontváry Kosztka Tivadar: Schaffhauseni vízesés (1903)

Csontváry müncheni tanulmányait csupán rajzok dokumentálják. Szokványosnak is mondható fejtanulmányok, olyasmik, amik minden festőakadémián kötelező feladatnak számítanak, s amiken egy későbbi művész sajátosan egyéni, eredeti stílusa még nem érezhető. Csontváry esetében azonban más a helyzet. Elsőnek nevezett rajza, a Wertmüller Mihályt ábrázoló profilkép már meglepően kiforrott, eredeti alkotás, amelyen nyoma sincs a tipikus művésznövendék útkereső próbálkozásainak. A szignó szerint az arckép 1894. március 1-én készült el. Csontváry rendkívül büszke volt arra, hogy első rajzát a modell megdicsérte. A kép sarkába fel is írta Wertmüller Mihály szavait, aki megállapította, hogy tizenhét éve áll modellt, de ilyen erőteljesen még senkinek sem sikerült eltalálnia. Ha a többi fejtanulmányt nézzük, nem csodálkoznánk, ha más modellek is kifejezték volna elismerésüket. Csontváry ugyanis nem szokványos, semleges és érzelemmentes modellrajzokat készített, hanem a figurák belső életét próbálta megjeleníteni, valamint művész és modellje közös erőfeszítését a rajz sikeréért. Nem véletlenül írta rá mindegyik tanulmányára az ábrázolt modell nevét. Személyes, egyéni és eleven karaktert adott a szokás szerint névtelen embereknek.

Az élő természet

Csontváry művészetről vallott nézeteinek az egyik legfontosabb gondolata az „élő természet” problémája. Önéletrajzából tudjuk, hogy gyermekkorát a természettel szoros közelségben élte, ráadásul úgy, hogy mindent meg is akart érteni belőle. „A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856 vagy 57-ben a Kis-Szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam. A természetből a növényt, a rovart, a pillét, a kőzetet és a madarakat válogattam ki” – írja, s ezek a mély gyermekkori emlékek egész művészi gondolkodását áthatották. A „soha nem látott tájakkal” ébren tartott álmok, s „az éghez irányított” valóság – ez művészetének egyik kulcsa. Nem véletlen, hogy amikor 1881-ben megtekintette Raffaello vatikáni falképeit, egyből magabiztos ítéletet mondott róluk. Kimondja, hogy „élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak; de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták.” Csalódásának oka, hogy sem a természetet, sem az igazi életet nem találta meg ott, ahová pedig évszázadok óta zarándokoltak művészek és amatőrök. Számára, aki azt írta magáról, hogy „…a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a  munkákban elsősorban ezt kerestem”, élet és természet egysége teljes mértékben felülírt mindenféle művészi ábrázolási konvenciót. Az élő természetről való egyik első művészi tapasztalata az volt, hogy a modell is él. Ezért adott nevet modell-tanulmányainak, s ezért volt olyan büszke arra, hogy a modell, Wertmüller Mihály megdicsérte erőteljesen megrajzolt arcképéért. Ez visszaigazolás volt, a modell, vagyis a természet visszaigazolása, mégpedig úgy, hogy megszólalt és dicséretet mondott. Vajon az akadémiai oktatás évszázadai alatt soha nem fordult elő, hogy a modell megdicsérte a művészt? De, biztosan, csakhogy mindez figyelmen kívül és feljegyzésre érdemtelenül maradt, mint afféle alkotói melléktermék. Csontvárynál a modell szava a természet szava volt, s igazolása a tizennégy évvel azelőtti kinyilatkoztatásnak.

Más és más formában ugyan, de ez az élő természet lüktet Csontváry valamennyi képén. A furán gyűrődő sziklaalakzatokban, a felhők szárnyas formáiban, a vízesések állatformákra emlékeztető víznyalábjaiban, a dombok, hegyoldalak mozaikszerűen összepréselt színfoltjaiban, a merészen rövidülő terekben, a jól megtanulható centrális perspektíva alkalmazása helyett a személyes, intenzív és koncentrált, szokatlanul görbült, de mégis új dimenziók felé utat nyitó egyéni perspektívában.

Utazások, nagy motívumok

Csontváry életpályájának legjellemzőbb, legmeghatározóbb ténykedése az utazás. De nem is akármilyen utazás! Hanem szenvedélyes, a tájakon, országokon átszáguldó, csaknem zaklatott rohanásnak tűnő utazás. Például az 1903-as év második fele: „Ugyanakkor nyáron a Hortobágyon egy csikós jelenetet festettem, s onnét Amsterdamba készültem: de a rajnai nagy vízesésnél maradtam. A nagy rajnai vízesés megfestése után Basel, Amsterdam, Haarlem, Hága, Rotterdam hosszabb tanulmányozásával Antwerpen, London, Brüssel, Paris, azután Madrid, Toledo, Sevilla, Granada, Cordova, Malaga s Gibraltár volt a végpont a tengerre.” Majd Egyiptomon át jutott el Jeruzsálembe, s végül Betlehembe. Ez a tempó egy mai utazótól is komoly erőfeszítést igényelne, a bő száz esztendővel ezelőtti technikai színvonalon pedig szinte képtelenség volt mindezt végigcsinálni. Csontvárynak semmi oka nem volt, hogy nem érintett, elképzelt úti célokkal dúsítsa föl önéletrajzát. Higgyük el, hogy ezeken a helyeken valóban megfordult. De miért? Csontváry többször is hangsúlyozta írásaiban, hogy mennyi minden érdekelte, s hogy mennyi mindennel foglalkozott. Volt benne egy sajátos elragadtatás a mennyiségi dimenziók iránt: ezeréves cédrusok, kolosszális képméretek, hegyek, vízesések stb. És mindezek mellé naivan extenzív tudásvágy: mindent látni, mindent tudni, ám valahogyan mégis az átfogó rendszerező képesség nélkül. Utazásaiban is ezt a mohóságot érezzük: eljutni mindenhová. De mindeközben olyan volt ő utazásai közben, mint egy flippergolyó. Pattant ide-oda, szemvillanás alatt, s ahol viszont megállt, ott alaposan körülnézett. Valóban nehéz elhinni, hogy ő, aki beutazta szinte egész Európát, a nagy kulturális centrumokról semmi megjegyzést nem tett. Még egy ceruzaskiccet sem készített Londonról, Madridról, Münchenről. Traut (Trogirt, a mai Horvátországban) ellenben szinte minden irányból és minden napszakban megfestette.

Idős korában papírra vetett röpiratában, amelynek A lángész – ki lehet és ki nem lehet zseni címet adta, így fejti ki, hogy ki lehet zseni:  „…aki a nagyvilágismeret után vágyott, sokat utazott, aki a határvonalakat látva soha nem habozott, aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben […], aki a láthatatlan intelemre indult a világismeretre, aki a láthatatlan tanácsára türelemmel várt az energiára, aki türelemmel tanulmányozta a nagyvilágot.”

FOLYTATJUK

---------------------------------------

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) műveiből  látható kiállítás május 7-e és augusztus 20-a között a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban.  Csontváry alkotásaiból első alkalommal rendeznek kiállítást Erdélyben. A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és a Csíki Székely Múzeum közötti hagyományosan jó szakmai együttműködésnek köszönhetően 48 alkotást állítanak ki 5 teremben, 300 négyzetméter alapterületen. Az erre az alkalomra megjelent katalógusban szereplő tanulmányt, amelyet a kiállítás kurátora, Bellák Gábor művészettörténész jegyez (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest) folytatásokban közöljük, reménykedve abban, hogy olvasóink is kedvet kapnak a tárlat meglátogatására. További információk a csikimuzeum.ro honlapon.