– Úgy érzem, megszerettük egymást a kolozsvári társulattal, nem is föltétlenül a munkafolyamat során, talán inkább azután, hogy létrejött az előadás. Olyan színészekkel találkoztam, akik nyitottak, és hajlandók máshogy is dolgozni, ez pedig nagyon fontos egy színház életében – hangsúlyozta, ugyanakkor arra is utalt, hogy nem szereti ismételni magát, „valahogy minden előadás és társulat egy új csatát” jelent számára.

Folyamatosan keresi, hol lehet rátapintani azokra a pontokra, amelyek fontosak és az emberekhez szólnak, megérintik, adott esetben pedig meghökkentik őket, a polgárpukkasztás igénye nélkül. Az Ivanovék karácsonya esetében eleve úgy fogott hozzá a munkához, hogy az első egy-két hétben majd csak kiderül, milyen irányt vesz a folyamat, hogy mi mindent hagynak ki a darabból, és milyen újdonságokat adnak hozzá. S hogy az előadás végül ilyenre sikeredett, abban a színház lehetőségei, a színészek viszonyulása, kreativitása, a velük való együttgondolkodás, építkezés és az aktuális társadalmi-szociális közeg is közrejátszott.

Ehhez képest egy másfajta történet a Rózsáké, a csata és a kommunikáció viszont voltaképpen ugyanaz. Urbán András 2006 májusa óta vezeti a szabadkai Kosztolányi Színházat, az elmúlt kilenc évben oda-vissza, kölcsönösen meghatározták egymást a társulattal. – Mi angazsált színháznak nevezzük mindazt, amivel foglalkozunk, magyarul talán elkötelezett vagy politikai színháznak mondanám. Olyan színház ez, amelynek politikai felhangja van, vagy provokálja a politikához kapcsolódó érzelmeket. A Rózsák nem kimondottan ezzel a szférával foglalkozik; egyfajta színházi költészet, bár nem gondolom, hogy ezáltal lemondana a közéleti, jelenidős utalásokról – magyarázta. Ugyanakkor pedig, akárcsak az Ivanovék esetében, „az lenne a fontos, hogy ne egy valóságillúziót lássunk, hanem a költészet abból a valóságból szülessen meg, ami az adott térben és időben történik – fűzte hozzá.

Mivel Kolozsvár mellett Szabadkán is felpörög a színházi élet ebben az időszakban, és éppen november 29-én este kezdődött a hatodik Desiré Central Station fesztivál, a társulatnak már szombaton korán reggel haza kellett utaznia. – A fesztiválok nem föltétlenül arról szólnak, hogy a résztvevők hosszú időt töltenek együtt és barátkoznak, hanem inkább arról, hogy kommunikálnak az adott közönséggel. A kolozsvári színháznál jó közönség van, és egy jó csapat, aki ezzel foglalkozik, úgyhogy jó ide jönni, most is pozitív élményekkel térünk haza – jegyezte meg az igazgató.

A Desiré fesztivált immár hatodik alkalommal szervezi meg a Kosztolányi Színház, hét nap alatt 13 előadást tekinthet meg a közönség, magyarországi társulatok mellett szerb, francia, belga, szlovén, horvát és macedón művészek is színpadra lépnek. – Olyan előadásokat hívunk meg, nyilván a lehetőségeinkhez mérten, amelyeket jelentősnek és progresszívnek tartunk a kortárs színház szempontjából, vagy pedig olyan módon foglalkoznak a társadalmi közeggel, amelyben létrejöttek, aminek számunkra is van mondanivalója. A fesztivál politizál, tehát foglalkozik politikai színházzal, akár nagyon erőteljesen is, ez azonban semmilyen módon nem érinti a szervezést és az eszmeiségét. Emberek jönnek össze, akik bizonyos dolgokról a színház révén kommunikálnak – összegezte Urbán András. (2)