Hegedűvel a szabadságért

Emlékezzünk az ismert vagy névtelen katonazenészekre, akik meghaltak a magyar szabadságért

NAGY BÉLA

Salamon János többször került a Toronyba, Kolozsvár régi börtönébe, tiltott dalok muzsikálása miatt
Most, a márciusi ünnepségek és koszorúzások során gondoljunk néhány pillanat erejéig azokra az ismert, vagy névtelen katonazenészekre is, akik a zene fegyverével küzdöttek a 48/49-es forradalomban, s akik közül sokan életüket áldozták a magyar szabadságharc ügyéért – írja írásában Nagy Béla. Nagy József klarinétos és Szirma József vadászkürtös például a vízaknai ütközetben esett el, Salamon János pedig Bem tábornoknak volt a tábori zenésze, síremléke a Házsongárdi temetőben található.
Az 1848–49-es szabadságharc és forradalom megünneplésének alkalmából szervezett rendezvények elmaradhatatlan kísérője a katonazene. A Rákóczi- vagy a Klapka-indulók, a Kossuth-nóták és megannyi pattogó ritmusú lelkesítő dallam sokunk számára ismerősen cseng fel újra meg újra. Ezeknek a mozgósító erejű nótáknak, indulóknak a gyökerei a rebellis kuruc korszakra vezethetők vissza, majd később, a XIX. században, a verbunkos zene korszakában teljesednek ki csak igazán. A magyar katonatánchoz kapcsolódó toborzó vagy verbunkos zene igen hatékony eszköznek bizonyult – persze, az inkább több, mint kevesebb bor, no meg a megfelelő rábeszélés mellett – a reguláris seregek felállítását célzó katonatoborzások során.


A hálás utókor 1903-ban állított domborművel díszített síremléket emlékének
 
A szabadságharc ideje alatt keletkezett indulók  általában a forradalmi események egy-egy nevesebb személyiségének, hadvezé­rének a nevéhez kötődtek, illetve azok tiszteletére íródtak. Így például a „Föl-föl vitézek a csatára” kezdetű, úgynevezett Klapka-indulót, Komárom parancsnokának és védőjének,   Klapka Györgynek a tiszteletére komponálta  a várost védő sereg katonazenekarának hadnagya, Egressy Béni. A harci dalt a diadalmas ácsi ütközet (1849. augusztus 4.) után játszották először, a városi díszfelvonuláskor, és Klapka utolsó seregszemléjén is ez a zene hangzott el, melyhez később, 1861-ben, Thay Kálmán  szöveget is írt. 1896-tól szokássá vált, hogy naponta kétszer, 10 és 16 órakor egy huszártrombitás eljátssza az indulót a városháza tornyában. E kedves  hagyományt, több évtizednyi kényszerkihagyás után, 1999-ben újjáélesztették, s azóta minden nap kétszer ismét felhangzik a toronyban  a város nem hivatalos himnuszává lett régi harci induló.
 
Magyarország első alkotmányos miniszterelnökének, Batthyány Lajosnak (Pozsony, 1807. február 10 – Pest, 1849. október  6.) a nevét viseli az az induló, melyet a szudétanémet származású Müller József (1821–1879) írt a miniszterelnöki kinevezés alkalmából. A zenemű 1848. április 14-én született és Batthyány Lajos, valamint az általa vezetett kormány Pestre érkezése tiszteletére rendezett ünnepségen hangzott fel először. Ugyancsak Müller Józsefnek köszönhető a híressé vált Kossuth-induló, valamint  a  Damjanich- (eredetileg Toborzó) induló is.
 
A lelkesítő zene előadására persze zenészekre is szükség volt, a kor szokásának megfelelően, minden nagyobb katonai egységnek saját  zenekarral is kellett rendelkeznie. A katonazenekarok  tagjai túlnyomórészt a cigány zenészek közül kerültek ki.  A szabadságharcban hozzávetőlegesen hatezer cigány muzsikus vett részt, de közülük csak kevésnek maradt fenn a neve. A legidősebb katonazenész Pityó József volt, aki a császári hadseregben vadászkürtösként leszolgált 24 esztendő után jelentkezett Görgey Artúr csapatába. A híres zenész, Sárközi Ferenc  az elsők között vonult be, s neve Kossuth Lajos cigány hadnagyaként vált ismertté. Szintén Kossuth kedvenc prímásaként tartják számon a debreceni Boka Károlyt, de fennmaradt a neve Sági Balogh Jancsi honvéd karmesternek  is, aki később  József főhercegnek segített a magyar–cigány szótár és egyéb, a cigánysággal kapcsolatos munkájában. 
 
Dembinszky seregében szolgált az igen kalandos életű Kalózdi János, aki a forradalom bukását követően Angliába menekült, ahol a londoni Alhambra Színházhoz szerződött  karmesterként. A több nyelvet  beszélő, a bécsi konzervatóriumban is tanult zenész később a kínai hadseregnél lett fő katonai karmester.           
 
A szabadságharc egyik emblematikus alakjának, Bem tábornoknak  a tábori zenésze Salamon János, Kolozsvári hegedűs és zenekarvezető volt. Egyes írások szerint 1824-ben, míg a síremlékén levő dátum szerint 1825-ben a Kincses városunkban született, ahogy mondani szokás, hegedűvel a kezében. Már  1836-ban – apja, a szintén zenész Salamon Lajos korai halálát követően – 12 éves gyerekként rajkózenekart alakít, majd két évvel később Nagyenyedre szerződött bandájával együtt. Innen indult aztán a közel három évig tartó turnéra a  szomszédos Hunyad megyébe. Fellépései zenekara élén mindenütt rendkívüli meleg fogadtatásban részesülnek. Hegedűjátékával és a megszólaltatott  muzsikával csakhamar  belopja magát a hallgatóság szívébe. 1839-ben visszatér Kolozsvárra, ahol  egy ideig, heti három alkalommal, a József huszárezred katonatoborzásainak során húzta a kor divatos huszárnótáit, dalait, de a saját szerzeményeit is. Hegedűjáté­kára, muzsikájára  egyre többen és többen ­figyelnek fel, neve csakhamar ismertté válik városszerte. Nem csoda hát, hogy 1841-ben a Teleky József kormányzó által a Bánffy-palotában megrendezett farsangi mulatságon már ő zenélt újonnan alakult zenekara élén. Felfelé ívelő zenei pályáját  az 1848 márciusában  kitört forradalom törte meg, szerencsére csak rövid ideig. A fiatal zenész az ­elsők között jelentkezett a szabadság és a haza szolgálatába, és cserélte fel hegedűjét  fúvós hangszerre. Huszonegy zenésztársával együtt, Bogdánffy Antal százados vezénylete  alatt, a Bem tábornok által vezetett seregbe vonult be. Tűzkeresztségen a Piski ütközetben estek át, amelynek során az újdonsült, ­cigányzenészekből  lett lelkes katonazenészek Klapka- és Kossuth-indulókkal,  valamint más, a katonák körében jól ismert dalokkal ­buzdították harcra és hősies helytállásra az ütközet magyar katonáit. Az ellenséges golyózápor közepette a bátor zenészek fáradhatatlanul fújták hangszereiket, verték a ­harci dobokat, „így lelkesítve csatára a magyart”. De a harcok közötti hosszabb-rövidebb szünetekben  sem sokat pihentek, ilyenkor újból  előkerültek a féltve őrzött „békebeli” hangszerek, és felcsendültek az otthonra emlékeztető kedves nóták, melyekkel igyekeztek lelket önteni a  harcoktól megviselt, fáradt katonákba. Egyik ilyen délután a banda, Salamon vezetésével, Bem apó sátrához vonult, és eljátszotta a  „Búsul a lengyel hona állapotán” című dalt. Az idős hadvezér, miután végighallgatta a ­számára oly kedves muzsikát, hálából teljesítette a prímás kérését, és engedélyezte, hogy a zenészeknek ezután ne kelljen vörös nadrágot viselniük. Hogy miért nem tetszett a zenészeknek a nadrág színe?  Hát csupán azért, mert az ­ellenséges katonák a vörös nadrágot viselőket tiszteknek nézték, és előszeretettel vadásztak rájuk. Lám-lám mi mindent   lehet a zenével elérni! Persze az, hogy ezután nem volt rájuk nézve  kötelező a vörös nadrág viselete, még nem jelentette azt, hogy meg is szabadultak az ellenséges fegyverek golyóitól. Bizony, a  tábori zenészek között is voltak áldozatok, nem is kevesen. A vízaknai ütközetben például az elesett katonák között volt Nagy József klarinétos és Szirma József vadászkürtös is.
 
A véres vízaknai ütközet után Salamon János és zenekara visszavonult ­Kolozsvárra, ahol ismét a katonatoborzásoknál teljesítettek szolgálatot, zenével „lelkesítve” bevonulásra az ifjú legényeket. Sajnos, nem sokáig szólhatott vidáman a zene, az  orosz hadsereg hamarosan hatalmába kerítette a várost. A bevonulást követően  Salamont és zenekarát arra kényszerítették az orosz tisztek,  hogy  az orosz himnusz eljátszásával tegyék ünnepélyessé a győztes bevonulást követő mulatságot. Az orosz nemzeti dal  el is hangzott, de ilyen kegyetlen rosszul eljátszott himnuszban az oroszoknak  nem lehetett még részük! Salamon János, zenekarával együtt  meg is kapta érte a „jól megérdemelt” megrovást, de szerencsére ennyivel meg is úszták a botrányt.
 
A szabadságharc leverése után a hazafias dalok elnémultak, és csak nagy titokban   lehetett játszani, énekelni őket. Megkezdődött a sírva mulatás időszaka, amikor a ’48-as hazafiak cigányzene mellet fojtották borba a vesztett ügy okozta fájdalmukat. A hazafias érzelmek ilyen módon való kinyilvánítása egyfajta szimbolikus nemzeti ellenállássá vált, ami nem volt ­teljesen veszélytelen, de olcsó mulatság sem. Gyakran egészen tekintélyes összegek, kisebb vagyonok vándoroltak át, egy-egy „sírva” átmulatott éjszaka során, a mulatozó urak zsebeiből a muzsikusok kezeibe. S bizony sok, jobb sorsra érdemes család látta ennek kárát, vagy ment tönkre. A cigányzenészek, bár egészen jól jövedelmezett nekik ez az újfajta módi, gyakran kerültek a hatóságok ­„figyelmébe” a tiltott zenék muzsikálása miatt, s szenvedtek el kisebb-nagyobb büntetéseket. Feljegyzésekből tudni, például, annak a máramarosi cigány muzsikusnak az esetéről, aki a Rákóczi-induló eljátszásáért haláláig a tömlöcben raboskodott.
 
A mi Salamon Jánosunk is nemegyszer került a cenzúrázott dalok miatt hosszabb-rövidebb ideig a Toronyba, Kolozsvár régi börtönébe, mígnem ­aztán gondolt egyet, és négy zenésztársával együtt felutazott Pestre. Itt Feleki Miklós ajánlásával, aki akkor a Nemzeti Színház egyik vezető tagja volt, engedélyt kért Festetich Leó igazgatótól egy hangverseny megtartására.  Az igazgató kérésére, és annak  jelenlétében lezajlott sikeres „próba” után két ­nappal már fel is léphetett a szépszámú,  kíváncsi közönség előtt. Népdalfeldolgozások mellett a saját szerzeményeit is előadta, méghozzá ­óriási sikerrel. Nagysikerű előadásáról a korabeli sajtó is beszámolt, a megjelent kritikák   ­elismerő szavakkal méltatták a prímást és zenekarát.  Négy évet töltött Pesten, miközben számtalan sikeres koncertet adott az ország számos városában, településén,  majd egy újabb Nemzeti Színházbeli fellépés után ­végleg visszatért szülővárosába, Kolozsvárra. Hosszú éveken keresztül a város egyik legkedveltebb muzsikusa volt,  zenekarával a legelőkelőbb vendéglőkben játszott. Híre külföldre is eljutott, virtuóz hegedűjátékát még  Johannes Brahms és Joachim Jozef is csodálattal hallgatták a Nemzeti Szállóban, az 1879-es kolozsvári vendégszereplésük idején. Sőt, magának Rudolf trónörökösnek is játszott, két alkalommal is, 1884 és 1885-ben, amikor a császár fia a görgényi vadászatokon vett részt. Salamon János 76. életévében hunyt el, holttestét a Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra 1899. március 24-én. 1903-ban,  sírjánál a hálás utókor egy szép, domborművel díszített síremléket állított.
 
Most, a márciusi ünnepségek és koszorúzások  során, a kegyelet és az emlékezés virágainak elhelyezésekor,  gondoljunk néhány pillanat erejéig azokra az ismert, vagy névtelen katonazenészekre is, akik a zene fegyverével küzdöttek a 48/49-es  forradalomban, s akik közül sokan  életüket áldozták  a magyar szabadságharc ügyéért.