Az út hosszú, messze megyünk. Mint mindig ilyenkor, előkerül az autópálya témája, de ha már egy történésszel utazom, elő a különféle bántalmak-feszültségek-közös történetek is. Ippről beszélgetünk és Szárazajtáról, újságírásról és levéltárakról, cselekről, merényletekről és mészárlásokról.

Közben megállunk valahol Vásárhely után, a Transylmania basszusgitárosával találkozunk. Ezt, hogy a basszusgitárosa, a Wikipédiáról tudom meg, ott csak annyit, hogy Transylmania és a Levente barátja – egy tömbből faragott székely ember. Megiszunk egy kávét, beszélgetünk, aztán repesztünk tovább.

Kőhalom körül Levente kifejti egy elméletét, mely szerint a székelyek, ha románok közé kerülnek, hamar feladják: a harmadik nemzedék már román. Nem tanulták meg a túlélési technikákat, egyezünk meg csodás egyetértésben, s közben begördülünk Brassóba.

Rohanok a tévéstúdióba, ahová a kiadó beszervezett. Egy hölgy vár, a riporter később érkezik. Belenéz a hölgy előkészítette papírokba, fellapozza a kötetet, aztán kérdezget, én meg válaszolgatok. Végül kocsival elvisz a könyvesboltig.

A könyvbemutató minden álmomat felülmúlja. Brassó román értelmiségijének színe-java ott ül az asztalnál, Andrei Bodiu, Caius Dobrescu és Adrian Lãcãtuş beszélnek a kötetemről, a közönségen is érzem, hogy minőségi, egyik tanítványom is eljött. Utána ivászat, beszélgetés. Lazák, felszabadultak, kedvesek – ragyog minden. Gál Andreának, aki megszervezte az egészet, köszönni tartozom.

A román káprázatból később, szombat este is kapok kóstolót. Angela, Caius felesége érdekes projektet vezet: apró történetek megírására kér fel írókat, s a történeteket később múzeumokban, gimnáziumokban érzékivé teszi a gyerekek számára. A füzetkék mindig két nyelven (románul és magyarul, románul és németül, románul és angolul) jelennek meg. Ez az „Erdély alulnézetből” nagyon érdekesnek és izgalmasnak tűnik a számomra. Az egyik elbeszélés az életből vett történet: egy lány, akinek a temetőn kellett átsétálnia suliba menet, beleszeretett egy halott fiú fényképébe. A magyar értelmiséget nincs alkalmam így együtt látni, a román viszont teljesen összeszokott, dinamikus és találékony.

Este (még mindig csütörtök) Adi elvisz a szállóhoz, ahol már ott a magyarországi csoport. Mert én egyfelől ugyan valóban a képmutatókért jöttem, másfelől azonban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciájára. A pestiek nem tudnak románul, úgy fogadnak tehát, mint valami Messiást. Elvonulunk a közeli vendéglőbe, lefordítom az étlapot, rendelünk. Az étel meglehetősen lassan érkezik, s hirtelen pokoli fáradtság vesz erőt rajtam, majd lecsúszom az asztaltól. De végre este, elnyúlás az ágyon, beszélgetés a szobatársammal, aztán alvás.

Másnap konferencia. Brassó–Kronstadt. Protestánsok a Kárpátok alatt – ez a címe, és Török László csernátfalui evangélikus lelkipásztor, Veres Emese Gyöngyvér néprajzkutató és Balogh F. András irodalomtörténész tartanak előadást. Megvédem Huntingtont, aki a lelkész szerint azt mondta volna, a történelem kolonc: Amerika azért fejlődött másként, mint Európa, mert nem hurcolta ezt a koloncot, holott (vélekedik Török László) a történelem mégiscsak nagyon szép. Egyrészt nem hiszem, hogy Huntington ilyen rövidre zárta volna a kijelentését, másrészt minden pillanatban azt látom, a történelem kolonc is: az egyik Trianont cipeli, a másik Bécset, az egyik Katynt, a másik Auschwitzot, az egyik Decebalt, a másik Szent Istvánt, és amikor az ember ezeket a panaszolkodásokat hallgatja, nehéz nem gondolnia arra, hogy a történelem akkora fék, amekkorától a legrosszabb álmaiból sem riadt fel. Azért még lehet szeretni a történelmet (én is szeretem), de nem kell meglepődni, ha valaki teherként is értelmezi.

Szombat reggel városnézés, aztán kirándulás. Péntek éjjel egy után aludtunk el, reggel hatkor kelünk, hát motoz bennem némi medve-álom. Az idegenvezető azonban páratlanul megnyerő egyéniség, egy pillanatig nem unatkozom. Brassó gyönyörű (mostanra az idő is megváltozott): nézem a Cenket, ahogy sárgállik és vöröslik a napfényben, és nagyon érdekes dolgokat tudok meg a Fekete templom szőnyegeiről, a szászok városrendezési szokásairól, a prázsmári erődtemplom kamráiról. Kedvencem azonban az Édes Lyuk nevű vendéglő…

Délután hűtlenül elhagyom a csoportot, és Évával találkozom, azzal a tanítványommal, aki eljött a csütörtöki könyvbemutatóra. Egy Brassó melletti faluba ingázik negyedik éve, magyartanárnő. Kedves, mosolygós, érzékeny lány maradt, amilyen már akkor is volt, amikor kilenc éve, még középiskolás korában megismertem. Este Dobrescuék is csatlakoznak, de ezt már elmeséltem.

A vasárnapi áhítatot az evangélikus templomban hallgatjuk végig, Varga Pál tartja, az EPMSZ elnöke. Most tudom meg, hogy alig negyven éve írták alá Svájcban a leuenbergi konkordiát, amely lehetővé teszi, hogy egy evangélikus templomban református lelkész prédikáljon, és fordítva. Ezt az aligot azért nem hittem volna – beh lassan fejlődik a világ…

Istentisztelet után a Manócska sepsiszentgyörgyi gyermekcsoport lép fel. Olyan csoport ez, amelyben szellemi fogyatékosok és egészséges testvéreik együtt énekelnek. A „műsorvezető”, Valádi Enikő, remekül végzi a dolgát, mindenkit megmozgat, „lusta gyülekezet”, mondja, ha nem tapsolunk elég ügyesen, szóval el tudom képzelni, hogy minden gyermeknek örömöt tud szerezni.

Jó könyvbemutató, jó konferencia, jó szervezés (Veres-Kovács Attilának köszönhetjük), gyönyörű város, ragyogó idő – hát mi kell még? Az ember mégis hazavágyik, amilyen érzelmes alak. Megy a busz, estére otthon vagyok.