A Bundestag, vagyis a „szövetségi gyűlés” képviselőire közel 62 millió német állampolgár szavazhat: 299 egyéni jelöltre, és nagyjából ugyanannyi képviselő bejuttatását lehetővé tevő tartományi pártlistákra, hagyományosan, vagy éppen levélben. (Ez utóbbi ugyanis a szomszédságunkban mesterségesen (alul)táplált „közvélekedéssel” ellentétben a hagyományos demokráciákban olyannyira bevett és laza szokásnak számít, hogy nem csak a németek vagy pl. az angolok szavazhatnak így, ha kedvük tartja, hanem a belgák nagyjából 60 százaléka szokott élni ezzel a lehetőséggel!). Mi több: egy újkeletű jogszabályi paragrafusnak köszönhetően elméletileg német állampolgárnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki beleszólhasson az anyaország politikai életébe: elegendő, ha valaki regisztrációs szándékkal bizonyítani tudja, hogy a német állampolgárokat is magába foglaló alapjogi kategóriába, vagyis a „németek” nemzeti közösségébe tartozik, „személyében közvetlenül érintik a német politikai viszonyok és azokban bízik.” Nesze semmi, fogd meg jól! (Nem emlékszünk, persze, hogy a gumiszabály miatt bárki, politikai ellenfél, jogvédő, netán EU-s intézmény tiltakozott volna…).

A német választási modellt Európa-szerte az egyik legkiegyensúlyozottabb, bár kissé bonyolult számításrendszerű modellnek tartják. Úgynevezett „többletmandátumok” és „kiegyenlítő mandátumok” teszik lehetővé, hogy az arányosság és a kompenzáció elvei hatékonyan érvényesüljenek. Hogy a bonyolult mandátumelosztási rendszer milyen eredményeket képes produkálni, arról már mi is kaphattunk ízelítőt a legutóbbi romániai választásokon. A különbség csupán az, hogy míg Európa egyik legfegyelmezettebb társadalmával rendelkező, vezető gazdasági és ipari nagyhatalmának számító Német Szövetségi Köztársaságban körülbelül 130 ezer német honpolgár képviseletét látja el egy választott képviselő, addig nálunk, Romániában ez az arány egy a 34 000-hez (összesen 588 szenátor és képviselő).

Angela Merkel természetesen újrázni készült, és bár számos gesztusa, jellegzetes kéztartása lett világpolitikai mém az elmúlt nyolc esztendőben, még véletlenül sem intett be sem riválisoknak, sem pedig a sajtónak, mint azt a szociáldemokrata vetélytárs, Peer Steinbrück tette egy kampányízű fotóriportban, ahol a feltett kérdésekre gesztusokkal kellett válaszolnia. „Nő, keleti származású, kutató fizikus, evangélikus, gyermektelen, nem rendelkezik a regionális politikából hozott szövetségesekkel. Lehet így gyökeret verni az ország tradicionális politikai kultúrájában?” – tette fel a kérdést egy politológus, amikor Angela Merkel kancellári esélyeit latolgatta 2005-ben. Merkel azóta két sikeres kancellári mandátumával bebizonyította, hogy egyáltalán nem az a gyökértelen és kompromisszum-képtelen „államférfi” (a sajtóban gyakran így aposztrofálják, idézőjelek nélkül, utalva ezzel történelmi léptékű kormányzati és EU-s politikájára), akinek még a kancellársága kezdetén vélték. Nem csak az országot újraegyesítő Helmuth Kohl kancellár méltó tanítványának és politikai örökösének bizonyult, de volt keletnémet állampolgárként sokak szemében szimbóluma lett annak a nagyszerű teljesítménynek, amelyben országa rekordidő alatt kiheverte a 45 éves széttagoltságot követő reintegrációs nehézségeket. Kevés olyan vezető politikusa van az Európai Uniónak, aki ekkora biztonsággal és nyugalommal készülhetett újrázni hazája általános választásain. A Forbes magazin idén már hetedszerre nevezte meg, mint a világ legbefolyásosabb asszonyát – kancellársága idején egy kivételével minden esztendőben vezetni tudta a tekintélyes listát, ezzel rekorder is egyben –, és erre készül a következő legalább négy esztendőben is az alig 59 éves politikusasszony. (Az összesített Forbes-listán az amerikai elnök után a második legbefolyásosabb vezetőnek számít, olyan egyéniségeket utasítva maga mögé, mint az orosz, kínai és francia elnökök, a brit miniszterelnök, az Európai Központi Bank, a Világbank és a FED vezetői, vagy éppen a római pápa!). Egyik fontos politikiai célkitűzését, jelesül azt, hogy Németországot az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai közé visszavezesse, nem sikerült ezidáig megvalósítania, de az évtizedekig visszafogott és túlságosan is óvatos Németországot erélyes diplomáciai nagyhatalommá tette, és bebizonyította, hogy intelligens, fegyelmezett, hazája érdekeit messzemenően szem előtt tartó, de a siker érdekében kompromisszumkész gazdaságpolitikával válság idején is ki lehet vívni az elismerést, és meg lehet tartani a választópolgárok támogatását. Beszédes adat, hogy nyolcévnyi kormányzás után Merkel személyes népszerűsége a választások küszöbén is 70 százalék körül mozog! Ha pedig a köztudomásúan fegyelmezett és átlagon felül tájékozott német választópolgárok – ilyen vagy olyan kormányzati konfigurációban – ismét rá merik bízni országuk vezetését, az Európai Uniónak sem kell sokat aggódnia a küszöbön álló EU-s választások miatt: a sokszínű, sokakaratú bürokrácia is kap újabb négy esztendőre egy tényleges és bizonyítottan hatékony vezetőt.