Az valahogyan benne volt a pakliban, hogy tiltakozás, megmozdulás az lesz, de az nem, hogy ilyen és ekkora. Mert a tüntetések eléggé komolyra sikeredtek, és szinte látom, amint néhány kormánynábob, parlamenti kiskirály lelki szemei előtt felsejlett a következő választások rémképe: ez nem az a típusú vita, amit két éven belül a tiltakozók el fognak felejteni. S akkor – mentsük, ami menthető alapon – kezdetét vette az a szomorú előadás, aminek a képernyőkről tanúi lehettünk: a vackát megugató kutya mintájára egyből mindenki, aki eddig a „legjobbat akarta” s ez alatt a térség ipari fejlesztését, munkahelyek teremtését értette, egyből felfedezte a kockázatokat s a mellékhatásokat s most a tervezet ellen szónokol. Az egészből az államfő nyer, aki a tőle megszokott cinikus módon elhatárolódott az egész ügytől, visszadobva azt a kormány térfelére. No meg a Dan Diaconescu überpopulista zsebpártja, amely ügyesen kihasználta az alkalmat egy kis hatásos hangoskodásra.
A bányát tervező vállalat az elmúlt évek során hihetetlen mennyiségű pénzt fektetett be. Egyrészt házakat épített azoknak, akik hajlandók voltak verespataki ingatlanaikat a vállalatnak eladni, másrészt annyi éven keresztül minden elképzelhető módon hevesen kampányolt a bányaterv érdekében. Ez nem kis összeget emésztett fel s én sohasem értettem miért, milyen perspektíva tudatában hajlandók ezt tovább csinálni, hiszen – ha Románia jogállam – akkor a terv kimenetele enyhén szólva mindig is kétséges volt: ha csak egy, egyetlenegy verespataki lakos is kerek perec megtagadja a kiköltözést, egész egyszerűen nem tehetnek semmit.
Ezért nekem kezdettől fogva az volt a gyanúm, hogy a bányavállalat és a kormány közötti egyezségnek kellett hogy legyen egy ilyen része is, ami nem jogállamba való, s amit ezért nem is ismerünk: hogy a lakossági ellenállást valamilyen módon megkerülik, a kiköltözést törvény által, erővel, vagy másképpen, de kikényszerítik. Nem akarom elhinni, hogy az 1989 utáni Romániában egy demokratikus hatalom ilyen ígéretet tett volna, de semmilyen más magyarázatnak nincs értelme.
Most pedig újabb jel mutat ebbe az irányba: a bányavállalat perrel fenyegetőzik. Perrel csak azt kérheti számon, amit valamilyen módon a felek korábban rögzítettek. Ha a népakarat s a legitim parlamenti döntés ellenében való cselekvés nem volt része az egyezségnek, ha kezdettől világos volt az, hogy Románia s a térség lakossága esetleg majd nem kér a ciántechnológiás bányából, nem látom, mi lehet a per tétje.
A kormányfő tud valamit, mert elég bután kijelentette: fizetni fogunk. Amint erre már rávilágítottak, ez a megfontolatlan kijelentés felhasználható a per során az állam ellen. Na de itt van egy bökkenő, s ismét fel kell vetnem a kérdést: jogállamban élünk-e? Mert ha igen, akkor nem mi, nem az adófizetők kellene kifizessük azt a kárt, amit esetleg majd megítélnek.
Ha jogállamban élünk, akkor valamennyi szerződés és egyezség tartalmát haladéktalanul nyilvánosságra kell hozni.
Ha jogállamban élünk, akkor sürgősen ki kell deríteni: kik tettek olyan szerződésbeli ígéretet, amely egy demokratikus jogállamban nem teljesíthető? Kik hozták az országot abba a helyzetbe, hogy egy vállalat kénye-kedve szerint zsarolhassa azt? Milyen körülmények között és milyen feltételekkel jött létre a szerződés, kik milyen részesedést, illetve részesedési ígéretet kaptak?
Ha jogállamban élünk, ezeket az embereket sürgősen felelősségre kell vonni, s vagyonukat elkobozva abból fizetni ki a kártérítést!
Kérdés persze, hogy jogállamban élünk-e?