Posta számára a versenyeken elért eredmény igen nagy fontossággal bírt, mert igen tudatosan felmérte reális tudását és hibáit. Tapasztalatlansága, illetve a nagyobb versenyek hiánya sokszor megakadályozták őt a sikerek elérésében. Kolozsvári vívóként válogatnia kellett, mikor milyen versenyre nevez, és ez igen pénzfüggő volt. A kiválasztott versenyekre lelkesen készült, sokszor önerőből teremtette elő az anyagi feltételeket, így nem csoda, hogy a csalódások igen megviselték. Ezt csak tetőzte, hogy számos esetben a zsűri hibás döntéseivel is szembesült (keveset versenyezvén a nagynevű, 1908-as olimpiai bajnokok ellen, ismeretlennek számított, így gyakrabban ítéltek ellene, mint más vívók esetében).

„Ifjúi lángolásomban végigéltem újból a versenyeket, amelyeken eddig részt vettem és arra a megállapításra jutottam, hogy ha nem akarok magamnak fölösleges lelki inzultusokat szerezni, a versenyzést abba kell hagynom.

Viszont a vívás számomra egyet jelentett a versenyzéssel, mert én minden iskolai mozdulatot, minden vívótermi munkát azzal tanultam, azzal végeztem, hogy azt a versenyen alkalmazzam.

Annyira, hogy dacára számottevő versenysikereimnek, soha vívóteremben rajtam a veszedelmes ellenfél meg nem látszott, én a vívóteremben megszámlálhatatlan tust kaptam, mert mindig, minden partneremnél csak arra vigyáztam, hogy a magamban föltett feladatot korrektül – a versenyen alkalmazható módon oldjam meg.

Sokan azok közül, akik vívótermi bajtársaim voltak, ma sem értik, mi volt az alapja annak, hogy versenyen legalább ötven százalékkal jobbat és többet nyújtottam, mint tréningben, – holott a dolog rendje fordított. Mindenki kevesebbet produkál versenyen, mint a teremben.”

Egy ideig Posta nem járt edzésre, és teljesen mellőzte a versenyeket. Ez időben távozott Kolozsvárról Carlo De Palma, és ugyancsak ekkor érkezett az egyetemre vívómesterként Tomanóczy Gusztáv bécsújhelyi vívó, katonatiszt.

Posta 1911. november 11-én védte doktori disszertációját a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen, rövid ideig segédorvos, majd az 1914–1915-ös, illetve az 1915–1916-os tanévben tanársegéd a Höncz Kálmán vezette Fogászati Klinikán.

Zsolti és a napraforgó(k)

Az 1911–1913 közötti időszakban Posta a Műegyetemi Atlétikai és Football Club (MAFC) ellen vívott csapatversenyen indult, később megnyerte a KEAC országos versenyét. Ekkor döntötte el, hogy a vívást életéből kihagyni nem tudja, és csakis önkontrollal tudja megóvni önmagát. A rendszeres önelemzést így felváltotta a nyújtott vívóprodukció elemzése, így Postát elsősorban a vívótudásának javítása, másodsorban a hibáinak kiküszöbölése érdekelte.

Az első világháború kitörésekor elsőként vonult hadba, mint zászlóaljfőorvos. Amint Posta visszaemlékezéséből is kiderült, nem vették komolyan a háborút, a vívás fontosabb volt. Hamarosan minden megváltozott.

„Repeczky Bandi még a vonathoz is kikísért és egész úton tréfálkoztunk arról, hogy miképpen alakul a jövő vívása. Bizonyára repülőgépeken járunk a versenyekre, a pengéink törhetetlen acélból lesznek, a tusok automatikus jelzőkészülék útján letagadhatatlanul és vita nélkül kerülnek jegyzőkönyve stb…

A közeli viszontlátás biztos reményében öleltük meg egymást!”

A viszontlátásra sohasem került már sor, a magyar vívók első hősi halottja volt Repeczky Bandi. Az első világháborúban számos magyar vívó esett el, a leghíresebbek közülük Békéssy Béla, Zulawszky Béla, Szántay Jenő és Szarvassy György.

„Még visszagondolni sem szeretek arra, hogy emberek milliói egymást parancsszóra ölték, hogy a tudomány a gyilkolás szolgálatában mennyit vétkezett az emberiség ellen, hogy hány barátomat, bajtársamat vesztettem el, hány apa, vőlegény, testvér és férj halt meg a karjaim közt! Nekem szerencsém volt!

Az első napokban belém-botlott egy srapnellhüvely és oly remekül törülközött a csípőízületembe, hogy a felejthetetlen harctéri élményeknek egyszeriben vége szakadt.

Szállítottak visszafelé, mint valami kézbesíthetetlen csomagot.

A szabadkai korházban tudtam meg, hogy aznap, mikor megsebesültem – fiam született!”

Mint orvos, Posta tudta, hogy egy csípőízületi sebesülés a vívókarrier végét jelentheti. A sors viszont kegyes volt, hiszen a világhírű bécsi Spitzy professzor megműtötte, az ízületet pedig vívógyakorlatokkal próbálták gyógyítani. A gyógyterápiát Santelli vállalta, és rövid idő alatt Posta nemcsak teljesen felépült, hanem ismét magas szinten vívhatott.

Posta az első világháború végén Budapestre telepedett le, ahol szájsebészeti rendelőt nyitott. Távozása nyereséget jelentett a budapesti és a magyar vívóéletnek. Dr. Mező Ferenc feljegyezte, hogy Kolozsvár olimpiai bajnokot nevelt, Posta távozása pedig nagy csapás volt a kolozsvári vívás számára.

Mivel Posta úgy érezte, teljesen felépült, asszózott Mészáros Ervinnel, ám ennek eredményeként a fájdalmak újrakezdődtek, így Santellivel újrakezdték a „gyógyvívást”. Viszont a vívóstíluson változtatni kellett, hiszen a kevésbé gyors lábmunka miatt Postának nagyobb hangsúlyt kellett fektetnie a védekezésre.

Az első világháborúban vesztes országokat nem hívták meg az 1920-as olimpiai játékokra. Ez igen fájt a kardvívóknak, akik 1908-ban és 1912-ben is elhódították az egyéni és a csapat bajnoki címeket. Santelli közbenjárására egy olasz–magyar vívótalálkozót szerveztek 1921-ben, Cremonában, ahova a Glykais Gyula, Kovács Bandi, Széchy László, Posta Sándor csapatot nevezték. Bár a magyar vívószövetség kihangsúlyozta, hogy ez nem hivatalos nemzeti válogatott, az olasz rendezők az 1920-as és az 1912-es olimpiai bajnokcsapat összecsapásaként hirdették a versenyt. A magyar csapat jelezte, hogy így nem vívhat, hiszen nem képviseli hivatalosan Magyarországot, és semmiképp sem tekinthető az 1912-es olimpiai bajnoknak.

Végül a rendezők megígérték, hogy utolsó nap lecserélik a plakátokat, és a versenyt nyilvános vívóakadémiaként konferálják fel. Viszont a nyomdagép elromlott, az eredeti plakátok maradtak, a verseny szervezői izgalmukban elfelejtették hirdetni a változást, visszalépni nem lehetett, a magyar csapat veresége miatt a budapesti sportvezetők pedig szégyenről beszéltek. Maradt viszont az első nemzetközi vívókapcsolat, a magyar vívók pedig újra bekapcsolódhattak a világversenyekbe.

A következő nemzetközi versenyt Kassán rendezték, amely igen fontos volt mind a csehszlovák–magyar sportkapcsolatok kialakulása, mind a helyi magyar közösség számára. Posta megnyerte a kardversenyt, és elhódította a kassai magyar közösség szeretetét is.

„Én ugyanis idejekorán észrevettem, hogy a zsűri legbefolyásosabb cseh tagja a szúrásokat mindenekfelett megbecsüli.

Természetes, hogy semmi másra nem ügyeltem, minthogy a szúrásom érvényes felületen üljön. A legarcátlanabb módon mindenbe beledöftem és egész rendjénvalónak találtam, hogy oly szúrásaimat is honorálták, amit minden más bíró ellenem ítélt volna. Nem erőltettem magam se támadással, se védéssel.

Glykais Gyuszi hol falsápadtan, hol téglavörösen méltatlankodott, hogy a versenyt ilyen szúrásokkal milyen könnyen megnyertem. Igazat adtam neki, de azért elárultam, hogy más zsűri előtt alighanem mást csináltam volna. Talán kézvágásokat, esetleg rendes parád-riposztokat, ha az vezet célhoz.

A háború utáni versenyek első komoly aranyérmét kaptam és egy ígéretet, hogy az első díjnak kitűzött antik arany zsebórát – amely e pillanatban igazítás miatt órásmívesnél van – utánam küldik.

Jó darabig igyekeztem a rendezőséget meggyőzni arról, hogy van Pesten specialista, aki remekül érti az antik órákat és szívesen a saját költségemen megcsináltatom, – adják csak ide.

Nem. Azt nem tehetik, hogy olyan órát adjanak bajnoki tiszteletdíjul, amelyik nem jár. Majd elküldik!

Ma is küldik!”

Az 1922-es év sikerek sorát hozta Posta számára. Nagy csatában megnyerte Magyarország országos kardbajnokságát, amely a magyar kardvívók legnagyobb hazai versenye volt. Ezután a Kovács Bandi, Tihanyi László, Szantelli György (Italo Santelli fia) és Posta Sándor csapat részt vett az olaszországi Bellagióban rendezett nemzetközi versenyen, ahol a magyar csapat fényes sikert aratott.

A cél ekkor már Posta számára az 1924-es olimpiára való kvalifikáció volt. Az út az olimpiára viszont igen rögösnek bizonyult. A párizsi versenyen való részvétel hosszú ideig bizonytalannak tűnt, emellett egy személyes konfliktus miatt Santelli és Posta megszakították a közös munkát.

FOLYTATJUK