Az emberek nagy odafigyeléssel hallgatták a számokat – aztán hallgattak akkor is, amikor már tapsukkal kellett volna kifejezzék az elismerésüket. Úgy tűnt, hogy az éterben lebegő, a lábrengeteg között cikázó, szívekbe nyilalló feszültség keletkezett a tömeg mérete, a sztár népszerűsége, továbbá a közönség és az előadó között kialakult interakció erőterében. Mintha a közönség közé rekedt gomolygó feszültség az emberek torkáig hatolt volna fel, és meggátolta őket a szurkolásban, az éljenzésben, a kurjongatásban, ami általában egy valamire való koncertet jellemez, a gyakori kisülések pedig megbénították a tapsra nyílt kezeket. Csak néhányan tudták leküzdeni ezeket az akadályokat.

Loreen nem tud énekelni? Nem tud bánni a közönséggel? Ha „nem” a válasz ezekre a kérdésekre, akkor könnyen megoldható a probléma. Nem énekel jól, nem tud hangulatot teremteni, ergo nem érdemel tapsot. A képlet azonban nem ilyen egyszerű. Nem vagyok zenei szakértő, azonban bátran kijelenthető, hogy Loreen dalai és hangja legrosszabb esetben is megérdemelnek egy visszafogott, de az egész tömegen végighullámzó tapsot. Ehhez képest a produkció csak az első néhány sorban váltott ki valamirevaló reakciót.

Egyébre enged következtetni, hogy az énekesnő még a helybéliek lokálpatriotizmusára sem tudott hatni, hiába dicsérte Kolozsvárt, az embereket. Ekkor merült fel bennem a gondolat, hogy ez a koncert már végleg eufória nélkül marad, és ennek oka nem Loreen előadóképességén, vagy a közönség keménynyakúságán múlik, hanem nyelvi akadályokba ütközik. Bár a svéd énekesnő angolul énekelt és szólt a közönséghez, üzenete nem ért célba. Meglátásom szerint kommunikációs zavar állt be. Ez nem elégséges, de szükséges feltétele volt a bizonyos szinten sikertelennek mondható koncertnek.

Ehhez társult az ismeretlen, az idegen toposza: az Eurovíziós Dalfesztivál győztes dalán kívül a hazai közönség nem igazán ismeri Loreen dalait. Az ismeretlen, de végső soron könnyen megszerethető zeneszámok nem billentették ki a közönséget melankolikus rezignáltságából, amit az előadó sem tudott leküzdeni, vélhetően nyelvi korlátok miatt. Ezek a tényezők külön-külön valószínűleg nem lettek volna elegendőek ahhoz, amit együttesen elértek: az Euphoriaelhangzása után a hatalmas tömeg csendben szétoszlott, anélkül, hogy visszatapsolta volna a díjnyertes előadót.

A közösség nevében szégyelltem magam. Szégyelltem azt, hogy miután a színpad közelébe férkőztünk, még az ottani környezetünkben is azok az emberek szórakoztak a leginkább, akik nem románul, és nem is magyarul kommunikáltak maguk között, olyanok, akik csak azért jöttek el Kolozsvárra, hogy hallhassák Loreent.

A 2013-as Eurovíziós Dalfesztivál megnyitóján Loreen mellett egy egész gyermeksereg jelbeszéddel egészítette ki az Euphoriadalszövegét. Felemelő látvány volt, megborzongtam az előadás magasztosságától. Ehhez képest a kolozsvári közönség süketnéma reakciója arra késztet, hogy én is nonverbális eszközökhöz folyamodva fejet hajtsak Loreen előtt: tiszteletem és szégyenem jeléül egyaránt.