A szurkolás viszont éppoly vehemens volt, mint manapság. Egy-egy zeneszerző rajongói tábora képes volt a „konkurens” szerző művét már a bemutatón „kiütni”, rendetlen viselkedésével, sőt, szégyent nem ismerő, hangos hozzászólásaival is. Kevesen múlott, hogy a híres Sevillai borbély, Gioacchino Rossini vígoperája nem jutott hasonló sorsra, hiszen a bemutató kudarcából ítélve nem sokra számíthatott a zeneszerző. Rossini mégis jól aludt azon az éjszakán (legalábbis erről tudósít az opera első Rosinája, Geltrude Righetti-Giorgi). Tudta: nem hiába henceghet azzal, hogy még egy mosócédulát is meg tud zenésíteni – és valóban, a második, illetve harmadik előadás elnémította az ellenszegülőket. Azóta – anno domini 1816, a fiatal Rossini huszonnegyedik életévében! – valóságos rajongás övezi a Sevillai-t, ha akarnánk, se tudnánk kitörölni a repertoárból. Legendák szólnak arról, hogy mindössze 13 nap alatt keletkezett, és Paisiello korábban megírt Sevillai borbélyát ismerve, semmi esélyt nem adtak neki a kortársak. Rossininak mégis sikerült a háborútól meggyötört polgári közönséget megnevettetni és elbűvölni. Hogy milyen eszközökkel? Kroó György Muzsikáló zenetörténetében kifejező választ kapunk: Rossini mestere a „huncutul kacsintó, pajkos zenei témáknak”, ugyanakkor „boszorkányosan ért a színpadhoz” és „ezermesterként rendezi, dekorálja azt zenével”. Stiláris szempontból Rossini operái a bel cantot, avagy a „szép éneklést” helyezik előtérbe, amely nemcsak kifejezéssel, hanem virtuozitással is telített.

Ennyit Rossini művének „általánosságairól”. A következőkben egy bizonyos Sevillairól szeretnék írni, a Kolozsvári Magyar Operában nemrég színre vitt előadásról. Még javában folytak az előkészületek, mikor az egyik szólista, név szerint Nagy Zoltán (Don Basilio életre keltője) a következőket mondta az előadásról: „Habár kevés próbánk volt, úgy néz ki, nagyon jó előadás lesz, igyekszünk a Kolozsvári Magyar Opera közönségét megörvendeztetni”. Visszanézve, azt mondhatom: sikerült a „kísérlet”. Szerencsére, nem csupán a magam alkotta szubjektív véleményre támaszkodhatok, a közönség viharos tapsa visszatérő motívuma volt az előadásnak. (Nem állhatom meg, hogy zárójelben ne mutassak rá: a tapsnak is vannak szabályai. Elég, ha híresebb áriáknál – ha valóban megfelelő esztétikai élményt nyújtottak – és a felvonások végén fejezzük ki tetszésünket.) Sajnos, van egy másik vezérmotívuma is városunk közönségének: sehogy sem tud idejében beérkezni. Emiatt az első tíz perc az újonnan érkezettek elhelyezkedésével telik. Pedig érdemes lett volna „alapzaj” nélkül hallgatni a híres nyitányt, a szépen előadott szólókat, és megfigyelni azt a tudatos kimértséget, amellyel Horváth József karmester építkezett a részt berekesztő fortissimóig.

Mihelyt fellibbent a függöny, a színpadé lett a vezető szerep. Nem túlzok, ha azt mondom: végig nevetett a közönség. Az ötletes rendezés és fiatal énekesekből összeállított csapat érdeme ez. Kezdem a rendezéssel, Demény Attila munkája, ihletett asszisztense pedig Gombár Annamária volt. Humoros gesztuskavalkád pergett szemeink előtt, és nem volt olyan szó, amelyet ne követett volna megfelelő mozdulat vagy grimasz. Ráadásul a néző sokszor azt sem tudta, melyik szereplőre figyeljen, hiszen a poénok egyidőben, több síkon születtek meg. Külön megemlítek két hatásos rendezési megoldást: egy állóképet (melyet két szereplő fokozatosan átalakított, és minden „lefagyott” szereplőt új, vicces pózba állított) és egy lassított mozgással megoldott momentumot. A díszletek és a jelmezek – Wittlinger Margit tervezése – korhűk voltak, egy kivétellel: a II. felvonásban beözönlő őrség (férfikar) egy XX. századi katonaosztag pompásan zöldellő öltözékében díszelgett. Hirtelen gondolkozni kellett, hogy hol is vagyunk, mi is történik… ? Az ötlet persze humorosan hatott és meghozta a kívánt reakciót, de egy klasszikus felfogást követő előadásban eléggé szemet szúr egy ilyen kakukktojás.

A szereposztás fiatal művészei között voltak, akiket már a társulat kórusából ismertünk: Tony Bardon (Almaviva), Mányoki Mária (Berta), Mányoki László (Ambrosio és Fiorello, ez utóbbi szerep debüt), Sziklavári Szilárd (Katonatiszt) és Kovács Ferenc (Jegyző). De voltak meghívottak is, akiket szintén ismerhettünk, ha jártunk valaha a Zeneakadémia énekszakosainak előadásain: Covacinschi Yolanda (Rosina), Nagy Zoltán (Don Basilio), Kendi Lajos (Figaro), Cristian Hodrea (Bartolo). De ez már nem operaosztály-szintű szereplés volt (azóta Kolozsvár és Salzburg zenei intézményeinél énekelnek), itt érettség párosult fiatalos lendülettel. Összjátékuk pedig létrehozta azt az előadást, amelyet nem fogunk egyhamar elfelejteni.