És e pillanatban úgy tűnik, akárha egy vásznon felsejlő képet látnék körvonalazódni szemeim előtt: amint békéscsabai házatok dolgozószobájának ablaka előtt állsz, szemtől szemben a reád őrzőként vigyázó, viharvert öregfenyővel. A rembrandti szűrt fényben hajszálaidon megcsillan a tiszta ezüstfehér, és a meghitt, alkonyi teret a családi zongorából áradó Schubert-dallamok töltik be, miközben a homályban tea illatos páragőze száll. A teremtő erejű béke perceiben, violaszín-horizontok ködfátyolát idézed fel pipafüst karikáin át, és talán
újrapergeted a karcos rövidfilmet is, amely arról szól: miként hódította meg egykoron lelked a Szépművészetek ellenállhatatlanul hívó szava, semmi egyébhez nem mérhető, szivárványként vibráló birodalma. Jól emlékszünk rá: valaha ez volt az az öntörvényűnek tekinthető ország, amely fölöttébb kiváltságosnak számított akkoriban, hisz egyedül az odavaló utazáshoz nem szükségeltetett sok pecsétes passzus; ahol a meglelhető harmónia tisztító árama nyújtotta a szépre áhítozó lelkek számára már-már az egyetlen lehetséges felüdülést. Igaz, aki e rendhagyó világ tájaira téved, az bizonyára nemcsak a várható sokszínű látvány gyönyörűségével számol, hanem azzal a kényszerűséggel is tisztában van, hogy: nincs többé onnan visszaút. Ma már látjuk, minő hivatástudattá vált a vonzalom, amelynek rögös ösvényét évtizedeken át a művészi felfedezés szüntelen örömével barangoltad be, egy valódi transzszilván peregrinushoz illő következetességgel, aki fáradtságos útjain talált kincsét mások elől nem titkolja el, ellenkezőleg: sokkal inkább megcsillogtatja; és teszi mindezt régóta már nemcsak az otthon földjén, hanem mindenütt, amerre jár, az Alföldtől hűvös Skandinávián át, el, forró Ausztráliáig.

„Művészettörténész, író, költő, előadóművész, akinek kutatási területe elsősorban a XX. századi és a kortárs magyar művészet, különös tekintettel az erdélyi magyar és a Békés-megyei régió művészetére”.Ekként határozza meg személyedet mára a honlap. Ám nekem, még mindezek mellett továbbra is a hajdani UTUNK szerkesztőségében, egy kéziratoktól roskadozó sárga íróasztal fölé hajló munkatárs, művészbarát és sorstárs vagy, akinek szellemi batyuja telis-tele volt pakolva mindenkor sürgető feladatokkal az örökké feszes határidők számhalmazai között. Kiállítás- és tárlatmegnyitókon, irodalmi vagy szavalóestek műsorában, emlékezetes nyári alkotótáborok meghívottjaként jó hangulatú művésztalálkozókon, de rádiós-televíziós fellépéseken és önálló esteken is gyakran láthattunk/hallhattunk, hiszen a jeles események nem kerülhették, s így nem is kerülték el figyelmed attól fogva, hogy végleg elkötelezted magad író-szerkesztőként a művészetek bűvkörében tevékenykedő, szemfüles krónikás felelősséget vállaló munkájával. Eközben maradandóvá lett számos tanulmány, kritika, esszé, verskötet vagy útirajz, és nagysikerű pódiumműsoraid emlékét immár szerte a nagyvilágban hanglemezek barázdái őrzik.

Árkossy István: Alea iacta est

Mégis, a felsoroltakon túl, kétségtelenül megkülönböztetett figyelmet érdemel az életműved súlypontjának is tekinthető művész-monográfiák látványossá duzzadt sorozata, ahol avatott tolladdal egy-egy oeuvre átfogó képét rajzolod meg; annak korszakos elemeit foglalod működő stílusrendszerek szövevényes összefüggéseibe; átélve, elemezve és átvilágítva a mű- és életműteremtés szerteágazó folyamatát. És teszed mindezt már hosszú évtizedek óta kötetről kötetre, a reád oly jellemző pallérozott költői nyelvezet gazdagságával, ilyenképpen is invitálva látványos felfedező útra a szépművészetek varázsa után áhítozó olvasót. Ezzel egy időben igazmondó tükröt is tartasz az alkotó elé. Persze, ne feledjük azt sem, hogy az effajta szövegtestek biztonságában őrizhető meg leghitelesebben jövendőnk számára a véges életű műtermek ma még tetten érhető, sajátos valósága, az ott lepergett művészsorsok sikerektől és megpróbáltatásoktól övezett eleven hangulata, más szóval azon jelenségek tiszta párlata, ami írásaid nélkül – valljuk be – előbb-utóbb bizonyára a feledés homályába veszne. Talán épp e miatt tekintek reád ma úgy, Zoltán, mintha magad lennél számunkra Erdélyország művészetének Giorgio Vasarija, aki valaha kortársként, letűnt századok homályából, a legalkalmasabb pillanatban mentette át utókorának az itáliai reneszánsz jeles művészeiről szóló pótolhatatlan életrajzgyűjteményében nagymesterek és tanítványok műteremtő mindennapjait, kincset érő opusuk aprólékos lajstromával.

S ablakodnál, az öregfenyő előtt elmerengvén, talán a karcos filmszalag kockáin bevillan számodra a sok közül egy olyan emlékkép is, amely még a hetvenes évek eleje tájékáról való, és amely a szerkesztőségben közösen eltöltött évtizedek egyik kedves epizódját idézi fel…

Visszatérő szokássá vált akkoriban kollégák frissiben napvilágot látott köteteinek pezsgődurranásokkal kísért megünneplése (innen származott az ötlet az emlékezetes „Pezsgő-díj” alapítására is), de kerekévfordulós, születésnapi köszöntésekben sem igazán szenvedtünk hiányt. Emlékszem, amikor körünkben a negyedik évtizedet ünnepelted, Erdély lelkiismeretének akkori doyenje, a kilencvenes éveit taposó Kós Károly bácsi is megtisztelt téged s a redakciót személyes jelenlétével. El-elnéztem, ahogy jellegzetes profilján, amelyre akkorra már kusza vonalakkal rajzolt mély árkokat az állhatatos Idő, a fényárnyék kettőse a legszebb összhangban egyesült. Bölcs szűkszavúsága valósággal élő szoborrá avatta, ahogy másoktól szerényen félrehúzódva, a maga teremtette csöndben elmerengett a távolba. Ám egy idő után, a soha szűnni nem akaró, harsány szerkesztői szóvirágok tűzijátéka közepette, hosszú hallgatását végre megtörve – jobbára csak önmagához intézett, morzsolt szavakkal –, ekképpen hallatta hangját: „De szeretnék én is még egyszer nyolcvanéves lenni…”.

És íme, Zoltán, te most épp azt a szép napot ünnepelheted, amelyre Kós Károly akkor, ott, jelenlétedben, oly őszintén vágyakozott.

Ma, a fehérhajú esztendők egyre értékesebb pillanataiban, jókívánságoktól övezetten, röpke időre azért megpihenhet kezedben a toll. De csak addig, amíg így a megtett útra tekintesz vissza, papírra vetett, költői soraid fölött: „…nagyon nézlek, figyellek Idő / s vonásaidban mind jobban felismerem magam…”.

Budapest, 2012. július havában