A XIX. század derekán született, ahogy mondani szokás, szerencsés csillagzat alatt. A tehetséges, szorgalmas pincérfiú fokozatosan halad előre a kávéházi szolgálattevők ranglétráján, s az 1870-es években már főpincérként őrködik a kolozsvári Nemzeti Szálloda és Vendéglő tekintélye és hírneve felett. Egy ilyen fontos állás betöltésére csak olyan személy tarthatott igényt, aki megjelenésével, modorával be tudta magát lopni a vendégek szívébe, s akinek a szaktudása, diszkrét megjelenése tekintélyt és biztonságot sugallt. Hogy Nagy Gábor ilyen személy lehetett azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy rövidesen már ő a szálló bérlője és üzemeltetője. Az ő munkájának köszönhetően a Nemzeti egyre inkább a Kül-Torda (Petőfi/Iancu) utcai régi Biasini-szálloda fölé kerekedik.

De Nagy Gábor nemcsak elismert szaktekintély, hanem tehetséges zenész, kitűnő hegedűs is, a Brassai-féle zenei kör tevékeny tagja. Liszt Ferenc 1879-es kolozsvári koncertje során az a megtiszteltetés éri, hogy az általa vezetett vonósnégyes (melynek tagjai közt ott találjuk Petelei István írót, vagy Dr. Vajda Emil tanárt), mai szóhasználattal élve, előzenekarként felléphetett a hangverseny első felében. A nem hivatásos zenészekből álló együttes, Brassai Sámuel szorgalmazására, gyakran fellép más alkalmakkor is, családoknál, nyilvános hangversenyeken és jótékony célú rendezvényeken egyaránt. Ugyanez év őszén egy újabb zenei esemény, Johannes Brahms zeneszerző és zongoraművész, valamint Joachim József virtuóz hegedűs vendégszereplése tartja lázban a kolozsvári zenekedvelőket. Ennek kapcsán Bálint Tibor író, A Fejér Lótól a Zokogó Majomig című írásában – Lakatos István zenetörténész visszaemlékezése alapján – egy igen érdekes epizódot ír le: „A hatalmas sikerű hangverseny után Brahms és Joachim a város néhány vendéglátó előkelőségével és zenei kiválóságával a Nemzetibe ment át vacsorázni, ahol Bem apó egykori prímása, Salamon János muzsikált…. Miután a két nagy vendég megvacsorázott és tíz óra körül pihenni indult, a lépcsőn fölfele lépdelve megállt, mert tisztán hallotta, hogy valaki Bach Chaconne című, szólóhegedűre írott művét játssza. Egymásra néztek: vajon ki lehet az? Talán másvalaki is koncertezik Kolozsváron rajtuk kívül? A portán érdeklődve végül azt a meglepő választ kapták, hogy a hegedülő nem lehet más, csak a szálló főpincére, akit Nagy Gábornak hívnak.”

A vörös márványból készült síremlék talapzata

Habár a zene kedvenc időtöltése, nem engedheti meg magának, hogy elvonja figyelmét a munkájától, a szálloda illetve vendéglő irányításától. Keményen dolgozik, s mindent megtesz annak érdekében, hogy vendégkörét megtartsa, illetve szélesítse, a szálló jóhírét öregbítse. De érzi, hogy új szelek kezdenek fújni, s hogy lépnie kell, ha nem akarja elveszteni nehezen kivívott helyét. Ezért 1883 őszén a Bánffy-palota földszintjén, bérbe veszi a volt Dietrich-féle vaskereskedés helyiségeit, majd azokat átalakítva megnyitja a város első „igazi” kávéházát. A kávéházhoz a palota udvarán kerthelyiség is tartozott, s ami igazán szenzációnak számított, voltak külön

a nők számára fenntartott szalonok

is. Mindezek, valamint az a tény is, hogy a palotában működött a feltörekvő, gazdag polgárság Nemzeti Kaszinója, eleve biztosította a vállalkozás sikerességét, nem is beszélve a tulajdonos szakmai rátermettsége nyújtotta garanciákról.

Néhány évnyi sikeres működés után 1889-ben a kávéház működési jogát átadja egy bizonyos Fülöp Károlynak, és ő egy újabb, még nagyobb vállalkozásba kezd. 1890-ben, az addigi bérlő Plihál Ferenc halála után, a Katolikus Státus által rendezett versenytárgyalás megnyerését követően elnyeri a Pannónia bérlési jogát. Oriold Arnold és Endstrasser Benedek építészek által részben átépített és modernizált, a Belső Magyar utca és a Főtér sarkán lévő épületben nyitja meg aztán, 1891-ben, Kolozsvár legmodernebb, 36 szobás szálloda-étterem együttesét. „Új neve Központi Szálló, de a cégtáblájáról már a szomszédos kávéházzal kapcsolatosan megismert bérlő, Nagy Gábor neve ragadt rá, úgyhogy a kolozsváriak „Nagygábor” alatt e szállodát és éttermet értették az I. világháború előtt” – írja ezzel kapcsolatban Dr. Gaal Gábor kiváló helytörténészünk a Magyarok utcája című munkájában. A szálloda hamarosan az idelátogató hírességek kedvenc szálláshelyévé válik. Vendégkönyvében olyan személyiségek nevével találkozunk, mint például Samassa József egri érsek, Jókai Mór és neje, Kacziánz Ödön budapesti festőművész és még sokan mások. Ez utóbbi a Nemzeti Szalon kolozsvári, első Budapesten kívüli tárlatának a megszervezése és megnyitása kapcsán két hétig volt Nagy Gábor vendége, és akiről a Pásztortűz 1930. nov. 30-i, 24. számában, több mint 40 esztendő távlatából is így emlékezik: „Jóval éjfél után értünk haza, már várt Nagy Gábor hoteltulajdonos kedves házigazdánk, mesés jó borával, virtuóz hegedűjátékával; bizony ránk virradt, mire nyugodni tértünk.” A szálloda vendéglőjének, mely étteremként és kávéházként is működött, állandó vendégei a város nagy köztiszteletnek örvendő polgárai – orvosok, ügyvédek, tanárok, városi vezetők – voltak. A szálloda-étterem évekig sikeresen működött. Még a régi Nemzeti Szálló lebontott épülete helyén, melyet Nagy Gábor annak idején előre megérzett, 1895-ben megnyílt elegáns New-York szálloda és vendéglő sem tudta törzsközönségét elcsábítani.

A belvárosi Központi Szállodán kívül, fenn a Fellegvár oldalában is működtetett egy, saját szőlőssel rendelkező, gyönyörű fekvésű, csinos kis vendéglőt-mulatót. A vendéglőhöz szépen rendezett kerthelyiség is tartozott, ahol nyári estéken Kolozsvár szórakozni vágyó közönsége a kor divatos zenéjére kedvére táncolhatott, vagy gyönyörködhetett az egyre jobban kivilágított város panorámájában.

Bár szakmai elfoglaltsága ideje nagy részét kitöltötte, Nagy Gábor mindig tudott időt szakítani kedvenc időtöltésére, a zenélésre. Sőt, a zenélés és a zenéhez kötődő gyűjteményeinek (igen gazdag hangszergyűjteménnyel rendelkezett) gyarapítása mellett

zenetörténeti kutatással is foglalkozik.

Erről tanúskodik Lakatos István A muzsikus Ruzitskáék Erdélyben című írása, melyben az első magyar opera, a Béla futása című dalmű szerzőjének kilétét tisztázza, s melyben arra a következtetésre jut, hogy a

„Béla futásához Ruzitska Ignácznak semmi köze nem volt”és, hogy a „ mű hiteles szerzője Ruzitska József, a kolozsvári nemzeti színház egykori karmestere.” Következtetésének ezirányú levonásához nagyban hozzájárult jegyzete is, melyben a szóban forgó opera ügyében végzett kutatásainak eredményét foglalja össze, s melyről a kiváló zenetörténész így ír: „ További világosságot vet az ügyre Nagy Gábor kolozsvári vendéglősnek, nagy zenebarátnak, műkedvelő hegedűsnek az írása, mely szintén mellékelve van az említett vezérkönyvhöz.” A Béla futása kottaanyagot, a szóban forgó jegyzettel együtt, egyébként szintén Nagy Gábor ajándékozta az Erdélyi Múzeum Egyesületnek, és itt talált rá aztán Lakatos István is.

A sokoldalú szállodás nemcsak művelte és kutatta a zenét, hanem anyagilag is támogatta a kolozsvári zenei élet intézményes rendszerét. Brassai Sámuel mellet ő is a Zenekonzervatórium egyik „gazdája”, de ott van a szintén Brassai által 1887-ben létrehozott Kolozsvári Zenetársaság mintegy 150 tagja között. Nagy Gábor mecénási „tevékenysége” nem korlátozódik csak a zene területére. Szívesen és önzetlenül támogatta a különböző kolozsvári művelődési intézmények, egyesületek létrehozását és működését. Nevét ott láthatjuk például az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tízéves jubileuma alkalmából, a Dr. Vajda Emil zenésztársa szerkesztésében kiadott Emléklap „örökös és alapító tagok” listáján, vagy az Iparos Egylet rendes tagjai között is. A széleslátókörű, modern felfogású szállodatulajdonos, akárcsak a másik zenésztársa, Petelei István író, nagy jelentőséget tulajdonított az előrehaladás és a fejlődés szempontjából az emberek műveltségi szintjének, illetve szakmai tudásuk állandó gyarapításának, az iskolahálózat kiszélesítésének. Bálint Tibor megfogalmazásában: „Ő javasolta elsőként azt is, hogy Kolozsváron nyissanak külön iskolát pincérek és szakácstanulók részére, s abban tanítsanak illem- és felszolgálástant, szakácsművészetet, borászatot, pincészetet, üzleti kalkulációt, könyvviteli ismereteket, s csak az iratkozhassék be a szakiskolába, aki elvégezte a négy középiskolai osztályt.”

A vendéglátóipar a dualizmus korában nem csak társadalmi szempontból volt igen fontos, azáltal például, hogy a kávéházak, vendéglők voltak azok a helyek, ahol az arisztokrácia és a polgárság keveredése megindult, hanem igen jelentős jövedelmi forrást jelentett a városi kincstár számára is. S hogy mennyire volt kifizetődő ez az üzletág, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a kor virilista jegyzékén (a legtöbb adót fizetők listája, akik a képviseleti testületben személyi jogon választás nélkül kaptak tagságot) több sikeres vendéglátóegység tulajdonosa is szerepel, mint például Tauffer János, Plihál Ferenc, Stampa Kerestély vagy Kikaker Boldizsár. S persze Nagy Gábor, akinek a neve, 1872 és 1917 között, három jegyzéken is szerepel.

Az egyszeri pincérből gazdag és köztiszteletnek örvendő polgárrá lett Nagy Gábor nem csekély jövedelmét ingatlanvásárlásokba és beruházásokba fekteti. Megvásárolja például a Főtér 13 sz. alatti un. Frönlich-házat, melynek helyébe 1901-ben felépítteti „a ma is álló Kismester (Bob) utca bejáró fölötti kétemeletes épületet.” Ezen kívül kisebb-nagyobb földterületeket is vásárol a Tóközben vagy a Tordai úton. Ezért aztán már földbirtokosként is szokták emlegetni a gazdag, de a köz támogatására mindig hajlandó, művelt, sokoldalú, a tehetős városi polgárság jelentős képviselőjét.

Sikerekben gazdag életének az 1920-as évek elején bekövetkezett halála vetett véget. Temetésekor, a gyászszertartás keretében, Dr. Nagy Károly református püspök mondott búcsúbeszédet, a koporsóját pedig a kolozsvári cigányzenészek muzsikájának kíséretében helyezték örök nyugalomra a saját gyümölcsösének délnyugati sarkában kialakított sírkertbe, néhány lépésnyire Brassai Sámuel és Ruzitska György kedves zenésztársai sírjaitól. Nyughelyét évtizedeken keresztül egy vörös márványból készült, törtoszlopos gyönyörű síremlék jelezte, dacolva háborúval, impériumváltásokkal és társadalmi változásokkal. Az 1989-es fordulat azonban

a sokat megért síremléket sem hagyta érintetlenül.

A XX. század végén ismeretlen kezek először ledöntötték, majd észrevétlenül eltüntették. Mára már csak a síremlék talpazata maradt a helyén, melyet a sírkertben működő, sírkereteket és sírköveket készítő cégek alkalmazottai mintegy asztalként használnak ebédszünet idején. Talán ha tudnák, hogy kinek az „asztalánál” ülnek, esetleg több tisztelettel viseltetnének a hely iránt. A hajdani büszke obeliszk mára névtelenné vált maradványa már csak keveseket emlékeztet a hajdani legendás főpincérre, de Nagy Gábor neve az egykori Központi/Central (ma Melody) szállodának és volt birtokainak (Nagy Gábor-tanya, Nagy Gábor-kert) köszönhetően, főleg az idősebb nemzedék emlékezetében még él. De vajon meddig?