Mattis Teutsch János: Táj (Landschaft), 1918

E hatalmas információs- és dokumentumanyagot, illetve óriási elméleti- és szakirodalmat feldolgozni – s ilyen színvonalon – másnak talán nem is állhatott módjában. Ugyanis Földes György sok tekintetben egyedülálló helyzetben volt. Az e korszakot tanulmányozó magyarországi történészkutatók közül kevesen vannak olyanok, akik annyi érdeklődéssel és empátiával kísérik nyomon az erdélyi magyarság életének alakulását, helyzetének változásait. S ezt Földes György igen régóta teszi, így az erdélyi magyarság minden életmegnyilvánulását ismeri, minden rezdülésére felfigyelt. Aztán rendelkezik azzal a tudományos tapasztalattal, szakmabeli jártassággal, hogy egy ilyen nagylélegzetű tudományos teljesítményre egyáltalán vállalkozhasson, vállalkozni bátorkodhasson. Ugyancsak Földes György az, aki olyan elemzőkészséggel rendelkezik, hogy képes feltárni és kifejteni a témakörben fellelhető igen sokrétű jelenségeket, a kor politikai vonulatainak belső változásait, az akkor hatalmon lévők szimbólumrendszerét, a sajtó, a politikai irodalom nyelvének üzeneteit és az oklevéltermelő hivatalok sajátosságait is igen jól ismeri. A rutinosnak, fanyelven írottnak tűnő jelzések, visszajelzések, reagálások mögött kiolvassa a rejtett viszonyokat, a finom árnyalatokat is. S végül, de nem utolsó sorban feltétlenül meg kell említenünk, hogy egy nagy szakosított intézmény a – Politikatörténeti Intézet – vezetője lévén, Földes György birtokában volt azoknak az infrastrukturális lehetőségeknek is, amelyek egy ilyen kutatást messzemenően elősegítenek.

Ezen tudományos információs háttér birtokában Földes György tényleg jelentőset alkotott.

Földes már a kezdetén szükségesnek tartja leszögezni, s ennek fontosságát a későbbiekben is többször hangsúlyozza, hogy két ország, két állam kapcsolatát mutatja be. Szinte inadekvát módon azt is mondhatnánk, hogy a román és a magyar államközi kapcsolatokat fejti ki az említett időintervallum között. Csakhogy ezeket, ezek természetét és alakulását a közöttük feszülő nagy kérdés, a nemzeti kérdés határozta meg. A többi mindenfajta és minden más természetű – gazdasági, politikai, diplomáciai, pártközi – kapcsolat mind ennek rendelődött alá, ennek függvénye volt.

Ha ebből kiindulva arra törekednénk, hogy szoros ismérvek szerint kulcsszavakkal lássuk el e könyv tudományos irodalomba való beillesztését, akkor a nemzetközi kapcsolatok körébe kellene utalnunk. Csakhogy, mivel nekünk e kérdéskörhöz igen nagy közünk van, s mert közvetlenül érintettek vagyunk, egy ilyen besorolástól jobb, ha eltekintünk. Még akkor is, ha jelen esetben is kihangsúlyozódik, mennyire igaza van Hans Morgenthaunak a tekintetben, hogy a nemzetközi életet lényegében az állam, a nemzetállam alakítja, az a főszereplője. Földes György elemzőkészségét már próbáltam hangsúlyozni: a bőven politikai tartalmú dokumentumok legkisebb nüanszait is képes kiolvasni, de ez korántsem jelenti azt, hogy ideológiai kiindulással elemezné a két ország között fennálló állapotokat az említett idők során. Földes a prekoncepció kényszerétől mentesen írta meg könyvét, politikai-ideológiai természetű források elemzéseit emeli be értekezésébe, de ezek mentesek az ilyen jellegű alapállástól, elfogultságoktól még akkor is, amikor proletárinternacionalizmusra, szocialista nemzetre, „testvérpártok” együttműködésére vonatkozó elveket ismertet.

A történeti előzményeket a két nemzetállam egymásmellettiségének kezdeteihez vezeti vissza, az I. világháború utáni korszakig. Mert a nagy problémák azután adódtak. De ha a dolgok gyökereire gondolunk, az is igaz, hogy e térségben korábban nem ment végbe az az elnemzetlenítés, amely Franciaországban vagy Németországban megtörtént a XIX. században. A sokat szidott ún. feudális Habsburg Birodalom lehetőséget adott a népek, a román, szláv népek számára – nem beszélve a magyarról – hogy azonosságtudatuk kifejlődjék, és az a későbbiekben teljes mértékben érvényesülni tudjon.

A történeti előzmények fejezetét, az 1957–1964, az 1956-os esztendő és az azt követő, „a hála” éveinek elnevezett időszak eseményeinek elemzését biztosan nagy érdeklődéssel fogják olvasni azok, akik a ma még társadalmilag, vagy éppen politikailag aktív idősebb generációkhoz tartoznak, s akikben még élénken él a román nacionalizmus, sovinizmus pusztító és ártó akcióinak szomorú emléke. De azokat a fejezeteket is, amelyekben azt a csalárd magatartást ismerteti, amely a vagyoni kérdések tekintetében mutatkozott meg több ízben, az I. világháború után, a két világháború közötti időszakban, 1944-et követően, a Ceauşescu-korszakban. A mai időkben való tovább éléséről Földes nem ír, mert nem tartozik a korszak határain belüliekhez.

Új szempontok szerint, s okleveles anyag alapján mutatja be a szerző azt a felelősség-elhárító igyekezetet, amely az I. és II. világháború után következett be, mindkét nemzet megszenvedte a német agresszivitást, majd a szovjetet is, de mindkettő elitje jól körvonalazott érvrendszerrel törekedett csökkenteni a maga felelősségét.

Az is szépen megmutatkozik Földes György könyvében, hogy más-más korszakok más-más típusú ütközéseket teremtettek, az erdélyi magyarság integrálására való törekvések, a felszámolását, asszimilációját szándékozóak természetesen más-más reakciókat váltottak ki, kellett kiváltaniuk.

Drámai módon körvonalazódik a könyvben az is, hogy mennyire nem sikerült kezelni a nemzeti-nemzetiségi feszültségeket és konfliktusokat. Persze azt a szociális mizériát sem, amely kialakult társadalmainkban. A kommunista éra egész ideje alatt egyik intézménykezelési technika sem bizonyult igazán hatékonynak az etnikai és szociális konfliktusok kezelésére. Hiába voltak kötelező módon érvényesítendőnek mondott tanok a nemzetiségre, a nemzeti egyenjogúságra, ezek nálunk messze nem váltak magatartási formákká, e területen az itteni politikára éppen a keményedés tendenciája volt a jellemző. A szocialista tábor, a Szovjetunió szándékaiban sem volt észlelhető semmilyen segítésre való törekvés. Egységet akartak felmutatni, takargatták a feszültségeket, semmiképp sem akarták, hogy ezek nyilvánosságra kerüljenek.

Megtudjuk Földestől, hogy a határok sérthetetlenségével kapcsolatos magyarországi nyilatkozatok alapot adhattak volna e korszakban a hibás román megnyilvánulások kifogásolására, de ez csak nagyon későn következett be, s ezek intenzitása is állandóan változott. Ezen a gondolatsoron egy igen lényeges kapcsolattörténeti vonulatot tár fel Földes, a Kádár-rendszer végig a hallgatás, a hezitálás, az aprehendálás útján ment, de végül is eljutott abba a stádiumba, amikor az erdélyi magyarságot a magyar nemzet szerves részének jelenti ki.

Amikor Románia kilépett a Szovjetunió árnyékából, s úgy látta, hogy szabad kezet kapott nemzeti célkitűzéseinek véghezviteléhez, az erdélyi magyarság a romlás évtizedeit élte meg. A neosztálinizmus eme korszakának bemutatása és a magyar nemzettudat újjáépülésének bemutatása talán a legkonzisztensebb része a könyvnek.

Önmagában is érdekes kérdésként vetődik fel miért, és hogyan hagyták meg a nemzetiségi autonóm területeket a proletárdiktatúra legkeményebb korszakában, ennek enyhülési korszakában pedig leépítették jelentőségüket, majd megszüntették.

E kérdéskörhöz kapcsolódott a legitimáció kérdése a két országban. Kádár és Ceauşescu is állandó küzdelmet folytattak rendszerük legitimitása érdekében. Max Weber terminológiájával élve, megpróbálták törvényesíteni uralmukat, megszilárdítani rendszerüket. „Törvényesség”, s fogyasztásorientáció volt Magyarországon, Ceau-şescu pedig a „nemzeti küldetés”, a nacionalizmus fegyveréhez nyúlt, s hosszú időn át sokak szemében karizmatikus vezérnek tűnt.

A könyv egészében mutatja fel, hogy hogyan mondott csődöt mind a román, mind a magyar nemzetépítő stratégia. Nem valósultak meg a szocialista nemzet felépítésére született tervek, de a homogén román nemzetállam megvalósulása is elmaradt.

Földesnek egyébként módja volt több ízben kimagaslóan méltó erkölcsi magatartásformákat felidézni. Mert voltak, akik szépen és több alkalommal kiálltak, Illyés Gyula nagyszerű alakja messze kimagaslik közülük.

Dokumentumokból származó következtetéseiből Földes György jól átgondolt összehasonlításokat ejt, párhuzamokat von, s közéjük illeszti a maga kétségtelenül jelenlévő szubjektív véleményét is, illetve odarejti bujtatni szándékolt érzelmeit.

Földes György könyve valós tanulságokat kínál egyénnek és közösségeknek egyaránt. Tudományos kutatóként bizonyítja, hogy a kapcsolattörténet színvonalas kutatása jelen van a történettudományban. Könyvével a tudományágazat, a kapcsolattörténet által kialakított fogalmi világot, szaknyelvet is gyarapította, a kutatási alapelveinek kereteit is tágabbra szélesítette.

*Napvilág Kiadó, Budapest, 2007.