Már első nap észrevettem, hogy a vízisportos fiúk, a gyümölcs- és szuvenírárusok fejükön Mikulássapkával járkálnak, nagyon vicces, amikor elszáguld egy-egy motorcsónak, vagy jetski, vezetője fején meg ott virít a piros-fehér sapka. Különben minden nap többször is elhalad a strandolók előtt egy tarka zászlókkal teletűzdelt csónak, egy olyan úszó piacféle, ahonnan friss gyümölcsöt vehet a turista, ha belegázol a vízbe, pénztárcáját magasra tartva. Lassan megismerjük a strand mindennap jelenlevő árusait: egy férfi a kerítés tövébe letelepedve friss pálmalevelekből kosarat, kalapot fon, nagyon jól néznek ki, de ezek csak itteni használatra valók. Itt van Pierre, egy guadaloupe-i festő, cipeli naiv stílusban festett képeit és megpróbál eladni belőlük. Többen is kínálnak kókuszhéjból készített madáretetőt, ezt már haza lehet vinni, mert szét lehet szedni, mindegyik etető karimájára 3 kolibrimadár van ráerősítve, szintén kókuszhéjból kifaragva, ezeket le lehet szedni, és ki lehet húzni a szárnyaikat. Veszünk mi is kettőt, kapunk egy kókuszdió bónuszt. Kiisszuk a tejet, aztán feldarabolják a fehér húsát, és órákig rágjuk. A lávakő colier-t az utcán veszem meg egy idős nénitől, mert sajnálom, meg aztán sokkal olcsóbban adja, mint a fiúk a strandon.

Szobánkban ajtónk alatt becsúsztatott meghívó vár, a szálloda igazgatósága ismerkedési estre hív 6 és 7 között. Persze, hogy lemegyünk, már elég sokan vannak, egy asztalnál kreol népviseletbe öltözött lányok kínálják a rumpuncsot és más jeges italféléket, mások hideg harapnivalókkal megrakott tálcákkal járnak körbe, élő zene is van. Hamarosan odajön hozzánk egy barna bőrű férfi, már megismerem az indiaiakat, kiderül, ő a főszakács, 3 hete van itt és 18 órát repült, hogy ideérjen, Londonon keresztül. Nekem tetszik, hogy a konyhai személyzet is itt van és lehet velük beszélgetni, nemcsak a turistákkal. Megállapítjuk, hogy a mai vacsorát megoldottuk, és megyünk egyet sétálni, most az ellenkező irányba, lépten-nyomon szebbnél szebb vendéglők és szállodák mellett haladunk el. Fél 8-kor már hazaérünk, de nem érdekel, lefekszünk.

Másnap reggel 9.25-kor értem jönnek, összesen heten vagyunk a kis mikrobuszban, és először északnak, majd keletnek megyünk, a sziget belseje felé. De jó, hogy Kati nincs velem, annyi a szerpentin, hogy végcélunk előtt kicsivel meg kellett állnunk, mert egy fiatalember rosszul lett. Közben iszom a tájat a szememmel, kis falvakat látok, nagyon szerény házakat, de majdnem mindegyik előtt (inkább alatt, mert a cölöpökön álló házak alatti teret használják garázsnak) ott egy kocsi, és nem is akármilyen, jó márkájú terepjárókat látok, ugyanakkor a régi jármű ott rozsdásodik valahol, néha teljesen befedik a növények. Amott egy iskola, ez is cölöpökön álló fabarakk, be lehet látni minden tanterembe, én nem látok semmiféle ajtót, a gyerekek szépen ülnek a padokban, nem bámulnak kifelé. Visszafelé jövet éppen szüneten vannak, látom, helyes kis egyenruhát hordanak, és a kislányok haja millió kis copfba font, gyöngyökkel, szalagocskákkal díszített.

Esőerdő facsodákkal, kolibrivel, óceántengerrel

Nézegetem a helységnévtáblákat: Babonneau a falu neve, ahova 10-kor megérkezünk, onnan már látszik az esőerdő. Fent elosztanak hetes csoportokba és mindenki kap egy idegenvezetőt, akivel elindul a nyitott gondola a kötélpályán, én egy kedves fiatal lánnyal megyek, Jasomy a neve, ő hátul áll. Lassan felemelkedünk, és elkezd magyarázni, kicsit furcsa a kreolok angolsága, de kezdem megszokni. Remekül lehet látni a kis kocsikból, fel is szabad állni fényképezni, és ha valami érdekeset látunk, Jasomy meg tudja állíttatni a gondolát. Ilyen fákat nem láttam még soha, itt a gyönyörű óriás karib fenyő, amerikai fikusz (Ficus Insipida), óriáspáfrány, hibiszkuszfa, aztán egy Heliconia nevű nagyon mutatós fa, meg egy híres örökzöld trópusi fa, a calabash. Ez amolyan nemzeti fa itt a szigeten, majdnem minden részét hasznosítják, gyümölcsének kemény héja remek lopótöknek, tálnak, csészének, ételtárolónak, kulacsnak, csónakból vizet kimerni, no meg a shac-shac nevű hangszer is ebből készül, a húsa ráadásul gyógyhatású… Hát hogy ne lenne nemzeti fa?

Lógunk az esőerdő fölött: kilátás az Atlanti-óceánra

Odalent csörgedez egy patakocska, helyenként kis vízesések tarkítják a tájat, néha finoman permetez pár csepp finom eső, aztán megyünk tovább felfelé, látok broméliát is, de most nem virágzik. Madárkák csicseregnek, a szemem esik ki, úgy szeretnék kolibrit látni! Kívánságom hamarosan teljesül, és fel-felvillan fényes feketés-zöldes tollazatuk. Kérdezzük Jasomy-t a kígyókról, mert azért vannak itt elegen, kicsik, nagyok, mérgesek és ártalmatlanok, még boa constrictor is! Mondja, látott egyszer egy nagy kígyót, de akkor aztán visított! Néha kinyújtom a kezem, és megsimogatok egy-egy falevelet, fent vagyunk már a legmagasabb fák csúcsánál, aztán megfordulunk, és most jön a meglepetés: szemben velünk egyszerre két „víz” kéklik, azért nem mondok tengert, mert balra a Karib-tenger, jobbra meg az Atlanti-óceán látszik, egyetlen pillantással befogod mindkettőt... A magasság a csúcson 2000 láb a tengerszint fölött. Otthon megnézem a térképen: bent voltunk a sziget közepén, ezért láthattuk egyszerre a két tengert.

Lassan leereszkedünk, kapunk egy hideg italt, egyesek bemennek az ajándékboltba, de mivel én vagyok az egyedüli a csapatból, aki megfelelően vagyok öltözve, elmehetek Jasomy-val a programban levő 15 perces gyalogos sétára az erdőbe, el is indulunk ketten a kis ösvényen, és elgondolom, mennyi állat él itt: oposszum, vaddisznó, aguti, iguána, és persze, sok kígyó. Nagyon boldog vagyok, hogy eljutottam ide! A mangusztát 1869-ben telepítették ide a túlnépesedett szarvasvipera ellen, de mint mindig, amikor beavatkozik az ember a természet rendjébe, most sem teljesen úgy történt, ahogy elképzelték, a manguszta, közvetlenül vagy közvetve több ártalmatlan kígyót is részlegesen vagy teljesen kiirtott, például a fekete „cribót” (clelia clelia).

Extrémsport: jetski!

A kirándulásról visszatérve megkeresem Katit a strandon, elmeséli, hogy kipróbálta a jetskit és nagyon tetszett neki. Ezért az 5 percért nem fizetett semmit, de én biztatom, menjen egy félórára, ha akar, ez 100 dollár. Igen ám, de engem is akar vinni! Jönnek is a fiúk, ők is rábeszélnek, már adják is rám a mentőmellényt, Kati megígéri, hogy nem megy gyorsan. Elkérik a Kati kameráját, hogy lekapjanak minket, aztán elindulunk, tényleg nagyon jó, mire észbe kapok, már ott száguldunk a lehorgonyzott vitorlások előtt, és kellemesen permetez a víz, biztatom Katit, hogy mehet gyorsabban is, de azért még nem teljes gázzal! Félidőben kivisz a partra, akkor én készítek róla képet és videót is, hát, én még a fiúkat sem láttam ennél gyorsabban menni! Enni a Fire Grill-be megyünk, azt már észrevettük, hogy nem minden vendéglő nyit délben, van, amelyik csak este, vagy ha nyitva is vannak, nem szolgálnak fel ételt délután, csak italt, de annyit mondhatok, felmelegített ételt sehol nem adnak, ezek nagyon jó hírű vendéglők, híres mesterszakácsok dolgoznak itt, láttam is a katalógusokban, amelyek a teraszon vártak megérkezésünkkor. Pasztát (csőtésztát) rendelünk, sajttal, fehér mártással, salátával, én még ilyen finomat nem ettem! Hogy akkor főzték ki, az biztos, vártunk is reá vagy 20 percet, addig megittunk egy kis Piton sört. Esti programunkat módosítjuk, a közeli Gros Islet faluban immár 20 éve péntekenként megtartott utcabálról lemondunk, mert a vízisportos fiúk szerint az idén már nem biztonságos, mivel a múlt héten állítólag leszúrtak valakit, persze, nem turistát, de akkor is, mit keressen egy ilyen helyen két nő?

Bálnalesen

Szombat, december 18. Ma megyek hajóval a delfin- és bálnanéző útra, nagyon várom, 7.20-kor lent kell lennem a hallban. Reggel, amikor felkelek, furcsának találom, hogy annyira sötét van, de nem veszem észre, hogy a mobilomat nem állítottam át, és az angol időt mutatja, ott csak 2.45 óra. Megiszom a kávém felét, félig felöltözöm, majd rájövök, hogy még alhatok 4 órát! Emiatt kicsit álmosan megyek le reggel, úgy látom, egyetlen vagyok, aki ebből a szállóból erre az útra megy. Felszedünk két házaspárt, meg két angol nőt, egyelőre nem tudom, melyik kikötőhöz megyünk, de így annál érdekesebb. Az út eleinte a főváros felé vezet, de aztán letér kicsit balra, és látom már, hol vagyunk, az északi, kis repülőtérnél, a Vigie-nél, ide csak kis gépek meg helikopterek tudnak leszállni, balra rögtön meglátom a kikötőt. Az első hajó a miénk, nemsokára beszállunk és elindulunk neki a nyílt tengernek. Olyan napot fogtunk ki, hogy percenként változott a víz színe, attól függően, hogy éppen esett, vagy kisütött nap, de megtörtént, hogy a part, vagyis balfelé fordulva, ahol esett az eső, egészen más színe volt a tengernek, mint jobbfelé, úgy kellett magamat türtőztetnem, hogy ne készítsek túl sok képet, mert akkor mi lesz a bálnákkal? És egyszercsak mit látok: a két Pitont, az egyik csúcsán kacéran félrecsapott felhősapka, már csak ez a látvány megérte a kirándulást, nem tudtam, hogy ilyen közel leszek kedvenc hegyeimhez! Kapitányunk időnként a recsegő rádióadóvevőn beszél valakivel, irányt változtatunk, lassítunk, hátrafelé megyünk, közben az egyik kísérő fiú felhív a felső fedélzetre, onnan gyönyörködöm a látványban és lesem a vizet, egyszercsak hallom: „bálna!” És jönnek, egy hátuszony, még egy-egy kibukkanó fej, egy hát, több farokuszony, két bálna szorosan egymás mellett, kattintom a gépet szaporán, de nagyon nehéz, ha megvárod, hogy akkor exponálj, amikor a legjobban kiemelkednek a vízből, akkor elkéstél… Azonkívül jó kis hullámok gondoskodnak arról, hogy ne felejtsd el, mozgó járművön vagy! Lassan rájövök a trükkre, sokszor megtörténik, hogy egy felemelkedő hullámnak azt hiszem, ott a bálna, de aztán kiderül, hogy tévedtem, nem baj, ezeket le lehet törölni. Lehet, jobb lett volna beállítani a gépet gyors sorozatra, de ezt nem tudtam megcsinálni a mozgó hajón ilyen rövid idő alatt, a másik szemüvegem nélkül és állva, mert a párnázott ülések is csuromvizesek voltak. A fiúk mondják, ez a pilot whale, vagyis az itt honos hosszúuszonyú bálna, 20-as, 30-as csoportokban él, egész évben látható, de ha szerencséd van, téli hónapokban púpos hátú bálnát is láthatsz, amelyik jóval nagyobb, mint ez, „aki” csak 3–4 tonna. A kapitány leállítja a motort, mindenki ujjong és fényképez, most már nem kell félkézzel fogózzam, másikkal a gépet kattintsam és alaposan megázott, súlyos nadrágomat visszarángassam a helyére. Lassan visszaindulunk, megünnepeljük az eseményt egy itallal, van a hűtőládában üdítő, rumpuncs bőven…

FOLYTATJUK