A nap második ünnepét az Erdélyi Kárpát-Egyesület Erzsébet-lobogójának a fölszentelése s a néprajzi múzeum megnyitása képezte. Mindezek után a főherceg a Bánffy-palotában berendezett szállásán fogadta az országgyűlés két házának küldöttségét. Ugyancsak a nap fénypontját képezte a földművesek tisztelgése a királyi herceg előtt. „A földművesek díszbe öltözötten a sétatéren várakoztak, ahol már akkor szintén nagy népsokaság gyűlt össze. A szépművészeti kiállításról jövő királyi herceget zúgó éljen-riadallal fogadták. Majd elcsöndesedett a nép s akkor a földművesek dalosköre elénekelte a Himnuszt, amire a királyi herceg levette csákóját, a kormány tagjai pedig a kalapjukat s valamennyien födetlen fővel hallgatták végig az éneket. Ezután a földművesek sorából előlépett Tóth József gazda s a királyi herceget egyszerű, szívből jövő szavakkal üdvözölte, s aki majd társaival együtt koszorút ajánlottak föl a jelenlevő hercegnek.”

A New York szállodában megrendezett délutáni banketten Széll Kálmán miniszterelnök elnökölt, akinek rögtönzött, de tartalmas beszédéből az alábbi részt idézem az enyedi lapból:

„Nagy elődök és köztük a nagy király, akinek emlékét ma dicsőítettük, akik naggyá tették az országot, szent hagyományként hagyták ezt reánk. Nemcsak önmagunknak és jövőnknek, ez ország jövőjének, de azoknak is, akik azt a nagy múltat megalapították és Magyarországnak ezredéves fennállását biztosították, tartozunk azzal, hogy vállvetett küzdelemmel, egymással szemben állva bár, de csak egy célra törekedjünk: a haza erkölcsi nagy javait megszerezni és mindinkább biztosítani, a magyar nemzeti államot konszolidálni és a haza nagyságának és jövőjének érdekében munkálkodni és küzdeni. Ott van ez mindenkinek a bensőjében, csak érvényesíteni kell, csak ki kell belőle hozni. Benne van éppen úgy, mint ahogy nincsen a tengernek felszínén a gyöngy, a tengernek legnagyobb kincse, de benne van a mélyében, csak meg kell keresni és ki kell onnan hozni, hogy kinccsé váljék az, ami a tenger mélyén rejtve fekszik. Így érzek én e mai napon, amidőn nagy királyunknak dicsőségét zengjük, amidőn emlékének megörökítését, a nemzet kegyeletes érzésének megnyilvánulását megkoronázza, szentesíti koronás királyunknak velünk való egyetértése, s itt hívok fel mindenkit, aki velünk ünnepel itt, és aki ez ünnepet üli az országban, hogy mindent rendeljünk alá annak, amit semminek alárendelni nem szabad: a haza javának és a haza boldogulásának. És ha ebből a nagy érzelemvilágból egy szűkebb körbe megyek át, nem tehetem, hogy meg ne emlékezzem a helyről, amelyen emeltük és amelyen közös lelkesedéssel megszenteltük Hollós Mátyás szobrát: a kincses Erdélyről. Ma már talán nem lehet abban az értelemben használni ezt a szót, melyben használni lehetett akkor, amikor Erdélynek megadatott, de legyen minden erdélyi ember meggyőződve, hogy nincsen ebben az országban komoly politikus, aki ne érezze, hogy ha Magyarországnak erdélyi részei ma már talán nem is olyan kincsesek, mint aminők voltak, nekünk, magyar vezető politikusoknak Erdély közkincset képez, olyan közkincset, amelyre nem akarom azt a banális frázist használni, hogy a magyar koronának legszebb gyöngye, hanem amely csorbíthatatlan, integráns része, ami nélkül a magyar korona nem egységes, ami nélkül a magyar állam törpe, ami nélkül nem lehet az, amivé lelkünk, lelkesedésünk kell hogy emelje.”

Ugyancsak a nagyenyedi „Közérdek” az ünnepség kapcsán a „Tárca” rovatban három anekdotát közöl Mátyás királyról: Jókai Mór (A király orra, és A nagy tök és a négy ökör) és Benedek Elek (Mátyás király és az öreg szántóvető), azon lapalji jegyzettel ellátva, hogy amazok „a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezése alkalmából megjelent „Hunyadi Mátyás-király emlékkönyvéből” lettek átvéve. A Bethlen Könyvtárban fellelhető, s dr. Márki Sándor szerkesztésében 1902-ben a szoboravatás alkalmával megjelentetett emlékkönyv nem tartalmazza a szóbanforgó írásokat.

Álljon itt tehát befejezésül Benedek Elek által jegyzett alkalmi Mátyás-anekdota:

„Egyszer Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az országban, hadd lássa: milyen dolga van a szegény népnek, egy falu mellett kiment a mezőre s ott szóba állott egy öreg szántóvető emberrel. Vele volt a kísérete is. Hatalmas nagy urak. A király megismerte az öreg szántóvetőt, aki neki hajdanában katonája volt. Ezzel a szóval köszöntötte az öreget:

– Tisztességgel, öreg!

Felelte a szántóvető:

– Köszönöm az asszonynak!

Azt kérdi aztán a király:

– Hány pénzért dolgozik kend?

– Én bizony, felséges királyom, hatért.

– S hányból él kend?

– Kettőből – mondja az öreg.

– Hát négyet hová tesz kend?

Felelte az öreg:

– Azt a sárba dobom.

Tovább kérdez a király:

– Hát öreg, hány még a harminckettő?

– Az bizony felséges királyom, már csak tizenkettő.

– Hát a bakkecskéket meg tudná-e fejni? – kérdezi a király.

– Meg biz- én, felséges királyom.

– Na, öreg, az Isten áldja meg! Az én kérdéseimnek magyarázatját addig senkinek meg ne mondjad, míg a képemet meg nem látod.

Tovább megy a király; otthagyják az öreget, s azt mondja az uraknak:

– Na, urak, aki meg tudja magyarázni az én kérdéseimet, annak egy uradalmat adok.

Bezzeg szerették volna az urak kitalálni, de hiába törték a fejüket, nem találták ki. Mit volt mit nem tenni, visszamentek az öreghez. Körülfogták, kérték, hogy mondaná meg, mi annak a beszédnek a magyarázatja. Azt mondja az öreg.

– Hát nem hallották az urak, mit mondott a király? Addig nem szabad megmondanom, míg a király képét nem látom.

– De így s de úgy – mondották az urak – megfizetik urasan, csak magyarázza meg.

– Jól van, mondotta az öreg, hát adjanak tíz aranyat.

Mindjárt leolvasnak az öregnek tíz csengő aranyat s kérdi az egyik úr:

– Hát mikor a király azzal köszöntötte, hogy „tisztességgel, öreg”, miért válaszolt kend, hogy „köszönöm az asszonynak”?

– Azért – felelt az öreg – mert az asszony mossa rám a ruhát, a tiszta ruha pedig tisztesség.

– No, ez igaz – mondották az urak.

– De miként veti kend a pénzt a sárba?

– Hát úgy, hogy kettőből magam élek, négyet a fiamra költök. Az pedig annyi, mintha a sárba dobnám, mert sohasem látom.

– Hát az mi: hány még a harminckettő?

– Megmondom, ha leolvasnak tíz aranyat.

Jól van, leolvassák azt is.

– Ennek az a magyarázatja, hogy mikor fiatal voltam, harminckét fogam volt, most meg csak tizenkettő.

– No lám, nekünk eszünkbe sem jutott – csodálkoztak az urak.

– Hát a bakkecskéket hogy fejné meg?

– Azt is megmondom tíz aranyért.

Leolvassák ismét a tíz aranyat s mondja az öreg:

– Hát úgy fejem meg a bakkecskéket, ahogy most az urakat megfejtem.

De bezzeg elszégyellték magukat az urak!

– No megálljon kend, majd megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a beszédjét, pedig még képét sem látta.

– Nem-e, – mondta az öreg, – én nem láttam a királyunk képét? De bizony láttam; itt van ni, s mutatta az aranyokon a képét. Mert úgy tudják meg az urak, hogy így értette a király is, hogy addig ne magyarázzam meg beszédjét, míg pénzen nem látom meg a képét.

De most már az uraknak sem volt több szavuk, ott hagyták az öreget s nagy szégyenkezve a király után kullogtak.”