Számos, magát „progreszszistá­nak” valló egyén a régmúlt tárgyiasult emlékeit is felesleges fosszíliának véli, amelyekben csupán a huszadik század vért izzadt ideológiájának táptalaját látja. Ezzel egy olyan jelenben kívánkozik élni, amelyből ignorálja a múlt legszembetűnőbb nyomait, annak tárgyiasult, épületek, szobrok, régészeti lelőhelyek formájában fönnmaradt emlékeit. Egy másik irányzat hajlamos egy történelmi emlékmű „értékét” ideológiai szűrőn át látni: szent helyek, nemzetek bölcsőhelyei, ősapák és ősanyák első lábnyomai sorakoznak szerte Európában és a világon. Dákok, hunok, ómagyarok nemzeti emlékhelyeiből egész listát mutathatna úgy Magyarország, mint Románia, amelyek megőrzése és a közönség számára láttatott módja enyhén kifogásolható.

Ami elszomorító, de szervesen beilleszkedik a román turizmus problematikájába, az elhanyagolt és pusztulásra ítélt történelmi emlékek hosszú listája. A turisztikai potenciál szempontjából Európa negyedik államaként számon tartott Románia minden zegzugában kastélyokkal, várromokkal, omladozó grófi palotákkal, színes tégláit és mozaikjait könnyező szecessziós épületekkel találkozunk, amelyekben egy haladó európai nemcsak a múlt hol egyedülálló, hol sajátosan regionális művészeti alkotásait látná meg, de dollármilliókat hozó turisztikai forrást is. Ebből az óriási emlékanyagból, amelynek sorsa egyelőre Damoklész kardja alatt feszeng, most csak a régészeti emlékhelyeket szeretném részletesebben tárgyalni.

A 2000-ben elfogadott 43-as számú törvény volt hosszú idő után az első, amely a romániai föld alól előkerült emlékek jogi sorsáról, kezeléséről és megőrzéséről rendelkezett. A törvény kései kidolgozásának áldozatául esett, számtalan régészeti emlék mellett, a Troesmisi Várostörvény (Lex Municipalis), amelynek több kilós bronztáblái máig rejtélyes körülmények között hagyták el az országot.

A régészeti patrimónium védelméről szóló törvényt 2006-ban kisebb módosításokkal újra elfogadták, míg legutolsó módosításai már 2010-hez, Kelemen Hunor miniszteri tevékenységéhez kötődnek. A törvényben nemcsak a régészek munkájának, hivatásának és tevékenységének találjuk meg a sok helyütt gyakorlatilag megvalósíthatatlan előírásait, de a nemzeti jelentőségű régészeti emlékekről is szó esik. A lelőhelyek kategóriákba sorolása – régészeti patrimónium, nemzeti régészeti lelőhely és világörökségi emlékhely – még nem oldotta meg ezeknek a régészeti emlékeknek a valódi megőrzését, a restaurálás helyi problémáit és a helyszínek fenntartásával, megőrzésével járó pénzügyi akadályokat, amelyekkel az intézmények és a szakemberek a gyakorlatban találkoznak. A Hátszeg vidéki dák erődítmények ugyan felkerültek a nemzeti jelentőségű emlékhelyek listájára, de ezek többségében az ásatás, a restaurálás és a felvigyázás szinte lehetetlenné vált az anyagi problémák miatt. Bár a dák főváros, Sarmizegetusa Regia UNESCO-listás emlékhely, mégis lehetséges, hogy egy ilyen jelentőségű és a világon egyedülálló régészeti lelőhelyen a nagy körszentély cölöpjeit ellopják és megrongálják. A lelőhely sem a tájékoztatóiban, sem a turisták elszállásolásának szempontjából nem tudja kiaknázni a benne rejlő turisztikai potenciált. Az egykori római Dácia területét mintegy kétezer éve, több tízezer római katona és kereskedő özönlötte el a birodalom minden tájáról: szíriaiak, marokkóiak, germánok, de még a majdani ködös Avalon egykori lakói is ide keveredtek, és virágzó városi kultúrát hoztak létre. Az, amit mi Kolozsvár (Napoca) utcáin bandukolva látunk, tört része annak, amit Gyulafehérváron (Apulum), Ulpia Traiana Sarmizegetusán (Várhegy), Micián (Vecel), netalán Porolissumon (Mojgrád) láthatunk. Ezek a kiváló állapotban fönnmaradt régészeti lelőhelyek mind óriási turisztikai potenciált jelentenek, nemcsak a rómaiak által is csodált táj szépsége, de a magasztos és gazdag régészeti emlékek révén is. Úgy Micia, mint Torda vagy Porolissum – hogy csak néhányat említsünk a római lelőhelyek közül – kiválóan alkalmas lenne a németországi Xantenhez hasonló Régészeti Park és Szabadtéri Múzeum kialakítására. Az egykori Castra Vetera területén kialakított régészeti park teljes hosszában rekonstruált városfallal, római templommal, interaktív játékokkal, gladiátorviadalokkal, egészében restaurált római színházban rendezett koncertekkel várja az oda látogatókat – akik a látványtól elbűvölve természetesen nagy számban érkeznek évente. Ugyanezt láthatjuk az ausztriai Carnuntum (Petronell és Bad Deutsch- Altenburg) vagy szerényebb változatban Aquincum (Óbuda) esetén is. A régészeti emlékek restaurálása és újjáépítése ugyan a szakma egyik érzékeny pontja (jó példa erre a visegrádi vár esete), ám kétségtelen, hogy a rekonstruált épületek impozáns hatása és turisztikai vonzása fontos forrást jelent a szakemberek minőségi munkájának további folytatásához is.

ASzabadtéri Régészeti Mú­zeumok és Kísérleti Régészet Nemzetközi Szövetsége (EXARC) világszerte mozgalmat indított az emberi régmúlt emlékeinek szakszerű restaurálásáért, amely révén nemcsak a források maradnak fönt a jövő szakembereinek, de ezekben az interaktív időkapszulákban a látogató valóban egy más világba csöppen, amely a Disneyland hatáshoz hasonlóan úgy gyereknek, mint felnőttnek egyedülálló élményt tud nyújtani.

Romániában sorakoznak a Xantenhez hasonló emlékhelyek. Ehhez szerencsésen társul felénk egy olyan természeti táj, amelyhez hasonlót a rómaiak is ritkán láttak. Jelenünket és jövőnk forrásait, generációk kulturális igényét és szomját olthatnánk régmúlt kövek hű megszólaltatásával: színesen, érdekesen, hisz a múlt embere sem szürkén és romokban látta jelenét.

Verespatak előre látható sorsa jól bizonyítja, hogy Romániában az érték fogalma távol áll az európaiság elveitől.