A nagy főtéri felbolydulás után, a fantáziadús átalakítási-átrendezési tervek részleges életbe ültetését követően sokáig vívódtam, hogy megtekintsem-e egyáltalán a nagy művet, vagy sem. Tudtam, hallottam, hogy a Deák Ferenc utca elsivárosítása már bevégeztetett, de végül csak rászántam magam a sétára. Ott ténferegtem az egybefolyó placcon, bizonytalankodva haladásom irányának helyességéről. Gondolatban minduntalan vissza-visszamenekültem a régi korzó helyére, az utca közepén büszkén-bódítóan nyíló hársfasorra. Még látom magam előtt a gyalogjáró szélén a díszes lámpaoszlopokat, a „Witkowitz” cég felirattal, finom ívben visszakanyarodó fejrésszel s a rajtuk függő világító lámpákkal. Volt, nincs! Ilyen és ehhez hasonló formájú lámpatartók ma már csak Budapesten, Pozsonyban, Komáromban és talán még a Monarchia más nagyvárosaiban lelhetők fel. Ezen helyeken nem dühöng a modernizálás, és nem cél az esetleg történelmi emlékeket idéző tárgyi bizonyítékok tűzzel-vassal, fondorlatos megokolással történő sutba dobása, eltüntetése.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatoktól gyötörve szaporáztam lépteimet a volt magyar színház irányába, mielőbb megszabadulandó az idegen, vagy csak szokatlan látványtól. Érdekes, hogy ez az idegenség nem mindenkiben szül háborgó, netán visszautasító érzelmeket. A „szomszédból” hazalátogató fiam és családja elragadtatva nyilatkozott, hogy ne mondjam, áradozott az új elrendezésről, az útközépre helyezett kávézókról, a majdnem működő szökőkutakról. E véleményt hallgatva, belül mély megbántást éreztem. Tehát az enyéimnek ennyit ér a régi Deák Ferenc utca?! Magamban füstölögtem és mondogattam: No comment!

Idő teltével merészkedtem le, egy álmosító tavaszi napon a Mátyás király utcába, mondván: „hadd látom, úgymond, mennyit ér az Óvár tartomány?” Kellemesen csalódtam a szorongással várt benyomás és a látottak összehasonlításán. Már a régit idéző gránitkockás úttest visszavitt fiatalságom tovatűnő világába. Való igaz, lehet, hogy tűsarkú cipőt viselő hölgyek nem osztják véleményemet, de mentségemre felhoznám a stockholmi Királyi Palota környékén, a dísztéren hasonlóan kialakított gyalogos közlekedés helyeit.

Az utca ünneplőbe öltözött, de patinájukat megőrző épületei valami kellemes, tapintható ódonságot, érzékelhető nyugalmat sugároztak. A gyér számú sétálónak sem tűnt sietősnek a dolga. Bekukkantottam ékszerész névrokonomhoz, végigmustráltam a hajdani Intim vendéglő utcára vitt étel és árajánlatát, majd továbbálltam. Rőser Ferenc urammal megtárgyaltuk a könyvpiac világválság okozta beszűkülését, majd jobbakat kívánva, a Ferencrendiek tere felé araszolgattam. Az odavezető kis utca mosolyt csalt az arcomra. A parányi üzletporták sokat sejtető cégéreit ízlelgettem. Az első kávézó, a P.Howard ifjúkori olvasmányaim kedvenc szerzőjére, az irodalmi értékrendben mindmáig vitatott, ide-oda tologatásnak örvendő Rejtő Jenőt idézi.

Kissé odébb egy másik helyiség kínálta titkolózva magát. A bejárat szűkössége, zártsága kíváncsivá tett. A Krajczár kávézó (vagy ivó?) előtt álltam. Első ottjártamkor a nevet olvasva nevetés fogott el. A „j”betűt elfújta a szél, így „Kraczár” lett a cégér. Néhány hét eltelte után ismét erre vezetett utam. Most már a rakoncátlan „K” betű is elvándorolt, így „racár”-rá változott a név. Ma már új formában, de a régi felirat antik hangulatát nélkülöző cégér fogad. Beléptem az ajtón. Szemben találtam magam a meredek, tömbház mértékkel mérve másfél emeletnyi magas lépcsővel. A recsegő fagrádics barna színe a megkopástól tarka lett. Felérve a söntésbe, jobb oldalt fedezem fel a bárpultot. Mögötte takaros kislány tesz-vesz, közben kémkedően sandít felém. Udvarias mosolyt vélek felfedezni, amit viszonzok, annál is inkább, mert feje fölött vidám felirat lóg: Egy kancsó bor 10 lej. Így! Egy nyelven. Érthető. Vagy nem? Baloldalt három fiatalember. Az ivó üres, korai még az idő. A főnök után érdeklődöm. Nincs bent. Helyettese kevés információval sem tud szolgálni a helyiség történetéről.

A kiszámíthatatlan sors úgy terítette papíromra a vendéglő vagy kocsma eredeti történetét, ahogyan álmodni sem mertem volna.

Második látogatásom alkalmával már gazdag, első kézből nyert történeti ismeretekkel felvértezve érkeztem. Az egyetemi félévi vizsgaszesszióban látogattam újra a Krajczárba. Felbattyogtam az immár ismert, recsegő falépcsőn. Odafent már hamisítatlan hangulat fogad. Az asztalok foglaltak, mellettük a tanulástól elcsigázott, vagy ahhoz csak erőt gyűjteni szándékozó diákok. Egyenként esettanulmányi alanyok. Egy szakállas fiatalember poharát emeli, és benne kémleli italát. Arca optimista: még félig tele a poharam! Másik asztalnál egy lány meg egy fiú. Mélyen néznek egymás szemébe, s a füst meg-meglódultával néha látják is egymást. Szerelmesen fogják egymás kezét. A fiú, csak az egyensúly kedvéért, másik kezével a pohárba kapaszkodik. Pillanatra elhalkul a zsibongás. A tekintetek fürkészően rám szegeződnek. Elmosolyodom. Eszembe jut egy régi nóta szövege: „Ám de egyszer ajtó nyílik, s lassan belép rajta./Őszült ember, meglátszik, hogy régi betyár fajta…” Hát, valahogy így nézhettem ki én is a sok ifjú betyár között.

Végre rátalálok a főnökre. Leülünk beszélgetni. Ő Brassais, mondja, én annak elődje – uniter. Közgáz és informatikai végzettsége van. Ezt a szakmát néhány éve űzi, elégedett ugyan, de a jövőt illetően inkább borúlátó. Az ivó történetéről annyit tud, hogy ő másodkézből, talán egy arabtól vette át, azelőtt még lakások voltak itt. Ennyi. Én ennél sokkal több információval traktálom, amin ő csodálkozik el. Persze, a szerencsém titkát nem árulom el, mégpedig azt, hogy egy telefonhívás útján megismerkedtem a valamikori tulajdonos, Valcz Sándor unokájával, Stolz Rosemarie asszonnyal. Nyílt, vígkedélyű, szívesen mesélő hölgy, s ami fontos: dokumentált a legapróbb részletekig.

Rosemarie 1941-ben született Marosvásárhelyen, amikor a határok már átrajzolódtak. Úgy csempészték át a határon, mint egy csomagot, Kolozsvárra az előzőleg áttelepedett szülők után. Apja, mint társtulajdonos, a híres Lepage könyv, papír és írószer kereskedőnél dolgozott. Valcz Sándor, nagyapja, marosvásárhelyi állatkereskedő volt, és húsárugyárat is működtetett, nagyanyja csíkszépvízi, az örmény származású Szigeti Mátyás marhakereskedő lánya. A mesélő állítja, hogy ma is megvan az a díszes mérleg, amin az eladott marhák áraként az aranyat mérték! Mitől indíttatva, az unoka sem tudja megfejteni, az öreg Valcz szegre akasztotta berámázott, díszes, félasztalnyi terjedelmű mesterlevelét, Kolozsvárra jött, és a vendéglátó iparban helyezkedett el. Kibérelte a Klastrom utcai (ma Krajczár) vendéglőt.

A családi historia fő alakja tulajdonképpen a Valcz nagytata, aki örökös bohémságával, széles jókedvével mágnesként vonzotta maga köré barátait és vendégeit egyaránt. Még a vendéglősdi előtt bevonult a hadseregbe, és kikerült a frontra. Megjárta az első világháború véres csatatereit, harcolt Piávénál, Lemberg, Tarnopol és Asiagó mellett, de csak roppant óvatosan, vigyázva magára, meg ne sérüljön. Kitüntették a „Károly kereszttel”, valamint a „Bronz Vitézségi Éremmel”. Bekerült a Magyar Tűzharcosok Szövetsége díszalbumába, ahol érdemei felsorolása után feljegyezték, hogy a forradalom kitörése után leszerelt. Anélkül, hogy a derék katona harci tetteit kétségbe vonnánk, be kell vallanunk töredelmesen, hogy Valcz Sándor főtüzér, vendéglős angolosan távozott a frontról, azaz meglépett, és Kolozsvárig gyalogolt, kimerítve ezzel a tettével a katonaszökevény fogalmát.

Idehaza, haditetteit megerősítendő, a Klastrom utcai étterme cégtáblájára ezt íratta: Vendéglő a vén betyárhoz. De még hangzatosabb volt a cégtáblája a Deák Ferenc utcában, a volt Crişul vendéglő helyén berendezett helyiségben. A homlokzaton ez állt: Étterem. Cégtulajdonos Valcz Sándor őskeresztény tűzharcos. Valószínűleg ezzel is utalni akart dicső katonai múltjára. Itt is megjelennek a finom ételkülönlegességek, a fajborok és egyéb vendégcsalogatók. Talán nosztalgiaként, szülővárosára emlékezve, Marosvásárhelyi flekkenező is szerepel reklámtábláján, és hogyan is maradhatott volna el a város másik vendéglősének, Darvasnak a híres ételkülönlegessége, a vargabéles.

A Klastrom utcai éttermet sikerült rövid időn belül felfuttatnia. Itt is kitűnő ételekkel szolgált, étvágygerjesztőnek a Szilágyságból hozatta a valódi szilvóriumot, és hogy ez még finomabb legyen, jó ideig eperfahordókban érlelte. Ugyancsak Szilágysomlyóról hozatta a fuvaros Jóska bácsival a bort is, erős, muraközi lovakkal vontatott stráfszekéren. Az étlapon egyaránt szerepelt a híres marhapörkölt, pirospaprikás zsíros szafttal (te szent koleszterin!), roston sült máj, flekken, de gondoltak a vékonypénzű vendégekre is. Bevezették a diákmenzát, az olcsóbb, zónázó ebédrendszert is. Délben tartalmas, mártásos ételt szolgáltak fel frissen sült kenyérrel, amiért nem kellett külön fizetni. Természetes volt a látogatottság. Este pedig működött a vendéglő, amely szinte mindig tele volt. A híres Hamza Miska és bandája húzta a zenét.

Talán az is egyik titka volt a sikernek, hogy a tulaj sokszor beállt mulatni a vendégekkel. Ilyenkor a feleség vette át a pultot. Miska bácsi többször állította ki a kis Rosemarie-t a terem közepére énekelni az ő kíséretével, mindig hatalmas tapsot és sikert aratva.

A következő történet már a vendéglős vejével, Rosemarie édesapjával és édesanyjával esett meg. Előfordult, hogy a jövendőbeli após és vő barátaikkal átlátogattak más vendéglőbe, folytatni a görbe estét. Ilyenkor általában Sanyi bácsi neje nagy patáliát csapott. Egy ilyen éjszakai mulatozás után, hogy az otthoni jelenetet megelőzze, a Donát út felé hajtatott három fiákerrel. Az egyik a cimboráknak, a másik a zenészeknek, a harmadikba pedig egy üres telekről kiástak egy orgonabokrot. Így vonultak az ablak alá bocsánatkérő éjjelizenét adni, támolyogva a hatalmas orgonabokor súlya alatt.

Mintegy kiegészítőként, a Klastrom utcai vendéglő mellett működött (szó szerint) egy Fogadó. A cégér amolyan fedőnév volt, ugyanis a fogadó valójában kuplerájként működött, ahonnan esténként a hölgyek átlátogattak Sanyi bácsihoz, és ott felcsípték a klienseket. Néhány pohár ital elfogyasztása után mindig akadt vállalkozó szellemű, kalandra éhes úriember. Ennek a Fogadónak a „dolgozói” között akadt egy élelmes hölgy, akit később csak „lisztes Bözsi”-ként emlegettek. Bözsike az örömlányi teendők mellett, főleg az államosítás után, az elrejtett élelmiszert szállította falura, ahol jó pénzért értékesítette azokat. Liszt, cukor zsír, szalonna, mindenféle árut forgalmazott. Csereberélt is Budapesten, élelmiszer ellenében finom kelmékkel tért haza, amit jó pénzért értékesített. Később kevésbé fárasztó, de annál jövedelmezőbb pénzforrásra talált. Férjhez ment olyan férfiakhoz, akik Kolozsvárra szerettek volna beköltözni. Elintézte! Nagy pénzeket kaszált. Idősen és nagyon gazdagon hunyt el.

Sanyi bácsi átélte az oroszok bevonulását, látta a Karolina teret tele pántlikákkal és gombokkal, amit az oroszok szemből, a Neumann-féle szatócs raktárból dobáltak az útra, látta a ruszki katonákat, amint a hordók aljáról megisszák a seprőt, s berúgnak, mint a csacsi, vekkerrel a nyakukban üvöltöznek, s a vekker csengetésére rémülten vágják az időmérőt a Malomárokba. A vendéglőt hamarosan bezárták, de a „vén betyár” kibérelte a Tiktakot, odagyűjtve a közeli Grádics, Fellegvári út meg a környező kis utcákból a törzsvendégeket. Az államosítás ezt is megoldotta. A Klastrom utca, a Deák Ferenc utcai vendéglők után Sanyi bácsi belátta, hogy a szocialista gazdaság szellője pusztító vihart jósol. Ez be is következett, ami egyben a Valcz „saga” végét is jelentette.

A Krajczár megnyitása talán az élni akarás bizonyítékaként is felfogható.