Ez a dolgozat is hosszú évek óta tartó kutatómunka részben már publikált eredményeinek sorába illeszkedik, előzményei a következő kötetek: Teleki Béla erdélyisége. NIS Kiadó. Kolozsvár, 1993; Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók mentése és menekülése a magyar–román határon 1940-1944 között. Minerva, Kolozsvár, 2004; Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. In: Tanulmányok a holokausztról. III. kötet, Randolph L. Braham (szerk.). Balassi Kiadó, Budapest, 2004; Az erdélyi zsidóság sorsa a II. világháború után. 1945-1948. In: Molnár Judit (szerk.), A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi Kiadó, Budapest, 2005.; A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája 1–3. Park Kiadó, Budapest, 2007. (Szerk.: Randolph Braham és Tibori Szabó Zoltán)

A műfajról
A disszertáció maga a felsorolt forrásfeltáró, úttörő jellegű tanulmányoktól függetlenül, önállóan megszerkesztett, szerves egésszé áll össze, középpontjában annak a magyar nyelvű zsidó, magyar és román sajtóanyagnak első ízben történő bemutatásával és elemzésével, amelyben a szerző rendkívüli érzékenységgel és ugyanakkor áttekinthető rendszerezésben tematizálja az erdélyi zsidóság hazatérés utáni egzisztenciális és lelki válságának összetettségét és a kiútkeresés irányait, valamint a magyar és román sajtó hozzájuk való viszonyulását kifejező híreit, tudósításait, kommentárjait. Az Egység (Új Út) című kolozsvári lap évfolyamai, mint leggazdagabb forrás mellett a szatmári Deportált Híradó, az „Ichud” és az Új Ifjúság lapszámait úgy dolgozza fel, hogy az adott sajtótermékek korabeli (kommunista) ideológiai befolyásoltságának ellensúlyozására igyekszik közel férkőzni a történeti tényekhez, és igénybe veszi a levéltárak, valamint a kortanúkkal készített interjúk elengedhetetlen információanyagát is. Az empirikus anyag jelentős terjedelmű (sajtó)irodalmi korpusz. A zsidó sajtóforrások feltárását és alapos elemzését külön fejezetekben a korabeli magyar és a román sajtóforrások idevágó anyagának ugyancsak hűséges bemutatása követi. A kolozsvári Erdély, Igazság (Erdélyi Szikra), Világosság, a brassói/sepsiszentgyörgyi Népi Egység, a nagyváradi Új Élet, a marosvásárhelyi Szabad Szó és más (nagybányai, szatmárnémeti, temesvári, máramarosi) magyar sajtóorgánumok, majd a korabeli román lapok képezik a további fejezetek kutatási forrásanyagát.

Ritkán olvashatunk egy etnikai-vallási-kulturális közösség mindennapjainak ilyen szorosan, hű araszolgatással nyomában járó történelmi munkát, amelyben az adatok pontossága mellett ugyanakkor megteremtődik az elemzés számára szükséges minimális distancia is. A dolgozat idevágó lábjegyzetei mintegy a vizsgált lapok repertóriumát tartalmazzák, összterjedelmük megközelíti az értekezés ötödrészét. A Forrásjegyzék roppant nagy terjedelmű fejezetei (könyvészet, sajtókiadványok, levéltári források, interjúk, beszélgetések), valamint a jiddis, héber, német nyelvű Szószedet és Személynévmutató példaszerű filológusi munkát összegeznek.

A történeti kontextus
A törzsanyag bemutatása előtt a szerző tömören és árnyaltan felvázolja a magyar, ezen belül az erdélyi zsidóság történetének alakulását a második világháborúig, valamint a hazatérésük utáni korszak körülményeit, hiszen az előzmények, a történelmi kontextus felidézése módszertanilag szükséges a vizsgált korszakban bekövetkező események, az átélt veszteségek, lelki következmények és az identitásválság megértéséhez. Az erdélyi magyar társadalomba beilleszkedő, asszimilálódó zsidóság a magyar nemzet iránti lojalitással, a „kettős kisebbség” terheit vállalva alakult szülőföldünkön értékalkotó társadalmi réteggé: az anyagi civilizáció, a mesterségek, az urbanizáció, a polgári létforma mintáit a németekéhez hasonló igényekkel és eredményekkel gyarapította, és nem kis mértékben járult hozzá az erdélyi magyar kultúra, a szépirodalom és más művészetek gazdagodásához. Ebben az értelemben emblematikus szereplője a kornak Karácsony Benő, a Napos oldal, és más népszerű regények szerzője, akitől – közvetve – a szóban forgó kötet címe is származik.

Az antiszemita diskurzus felerősödése közepette azonban inkább szenvtelenség, közöny kísérte közösségük háború alatti kiszolgáltatottságát, amit súlyosbított mind magyar, mind román részről az ellenük irányuló közhangulat: sokan (magyar részről) az Osztrák–Magyar Monarchia szétbomlását tulajdonították „közreműködésüknek” (Kun Béla-fóbia), a román hatalom pedig a magyarok ellen uszítva disszimilációs nyomást próbált gyakorolni rájuk, azt állítva, hogy a fasiszta ideológia a románságban nem, csupán a magyarság körében szerzett híveket. Többségük mégis bizalommal, hazafiasan, a megállapodó integrálódás reményében viselte a kettős elnyomás terhét.

A szerző gazdag statisztikai adattárra támaszkodik, most csupán néhány számot emelek ki: Észak-Erdélyben 1930-ban 151 000 zsidó élt, 127 377 személyt deportáltak, és ebből 1946 májusáig 19 764-en tértek vissza. Tibori Szabó Zoltán településenként, családonként a levéltárakban nézett utána például a Székelyföldön lezajlott deportálásoknak, amelyeket az anyaországból importált uszítás hatására jóval az 1944. március 19-i német megszállás előtt, 1940 október-decembere időszakában hajtottak végre az Erdélybe vezényelt magyar katonai és helyi hatóságok. Észak-Erdély területén is 1942-ig már több ezer zsidó deportálása és kivégzése megtörtént. Habár Bukarestben korán, 1941-ben kezdődött a pogrom és a zsidó vagyonok kisajátítása, a dél-erdélyi zsidóságot nem érintette ekkora mértékben a megsemmisítő üldözés.

Hazatérés?
A haláltáborokból hazatért, lelkileg összetört zsidó honfitársakat Erdélyben nem csupán a teljes kifosztottság, otthontalanság sivár tényei, hanem az új hatalmi berendezkedés csapdái is fogadták, amelyek a családi tragédiák után új, ugyancsak nehéz próbatételek elé állították az érintett személyek, férfiak és nők többségét. Mint tudjuk, a gyermekek nem tértek vissza. Miközben maga a túlélés, a lelki munka mindennapi, közvetlen feladatként állott előttük, élesen vetődött fel az egzisztenciális választások sürgető dilemmája, ami a zsidó identitás vállalásának más-más alternatívája melletti döntésre, kivándorlásra vagy itt maradásra ösztökélt. Azóta két újabb generáció nőtt fel azoknak a lelki sérüléseknek a terhe alatt, amelyeknek kibeszélése a legtöbb esetben lehetetlennek bizonyult.

A magyar nyelvű erdélyi zsidó sajtó vizsgálatában Tibori Szabó Zoltán a hazatérés utáni súlyos létfenntartási, anyagi, egészségügyi gondok, jogi, erkölcsi, szociális és politikai problémák megjelenítését hétről-hétre aprólékosan, precízen követi nyomon, figyelembe véve az emberi értékek, érdekek élet által diktált prioritásait. Kitér a deportálásokban közreműködött zsidó vezetők felelősségére, a népbíróságok keretében véghez vitt jogi eljárásokra, ítéletekre, és mindezt nyelvileg a lehető legtárgyilagosabban jeleníti meg.

Ugyanakkor össztársadalmi rálátást is közvetít azokra a kezdődő diktatúrabeli mechanizmusokra, amelyek a megjelenő, viszonylag ép értékrendet fokozatosan, gyors ütemben torzítani kezdik. A jogszolgáltatás fogyatékosságai, a sietősen letudott bírósági felelősségre vonás, a civil emberség példaképszerű esetei, az újra éledő antiszemitizmus jelei is megmutatkoznak ezekben a lapokban, de egyre inkább érvényesül az a kényszerűség, hogy a zsidók szervezetei, intézményei az antidemokratikus hatalom igáját elfogadva megpróbálják interiorizálni a politikai ideológusok által szorgalmazott kampányok jelszavait. A hagyományosan zsidók által választott szakmák (orvos, ügyvéd, kereskedő, értelmiségi) a funkcionáriusi diskurzusban és a sajtóban „improduktív”-nak minősülvén, a politikai elit a legsürgősebb feladatként szociális értelemben az ún. átrétegesítést hirdeti meg, hogy a közösség tagjai úgymond a kétkezi dolgozók osztályát gyarapítsák. Nem csoda, hogy a sajtó is viszonylag nagy teret szentelt az Izraelbe történő tömeges kivándorlásnak, az alijázásra vonatkozó döntéseknek.

A példátlanul megszenvedett (zsidó) identitással kapcsolatos életbe vágó kérdések és személyes döntések felvetése azonban a nyilvánosságban egyre inkább háttérbe szorul az aktuálisnak beállított „éleződő osztályharc” mellett, és a lehetséges kiutak, például az alijázás realista megközelítése helyett a sematikus anticionizmus kerekedik felül.

A következő fejezetben a korabeli magyar sajtó vizsgálata nyomán a dolgozat számtalan, a zsidó sajtóhoz képest korábban közzétett, ám mindeddig lappangó tényanyaghoz biztosít hozzáférést a deportálásokra és a hazatérők számára, helyzetére vonatkozólag, különösen a dél-erdélyi helyzet feltárását segíti új adatokkal. Itt nyílik tér a magyar református egyház szociális jellegű segítségének, személyesen Vásárhelyi János püspök pozitív szerepének kiemelésére is. A zsidó vagyonok sorsa, valamint a népességmozgás alakulása azonban – mutat rá a szerző – nem olyan nyíltsággal vetődik fel, mint az előzőleg tárgyalt forrásanyagban. Hírt kapunk a zsidógyűlölet felszínre törésének újabb hullámáról, valamint arról is, hogy a kegyelet óráiban történt megemlékezések nyomai (emlékművek, táblák) hamarosan el is tűnnek a nevezetesebb színhelyekről.

1947-ben az Igazságban még volt (névtelen) megemlékezés a gettózásról, a következő évben azonban a buchenwaldi foglyok felszabadulásának évfordulóján a zsidó áldozatokról említés sem történt (Igazság, 1947. május 7.; Igazság, 1948. április 12.). A kulturális emlékezet hitelességét érthetően csorbítja a magyarokat is sújtó újabb kisebbségi neurózis, és minden részről jogosnak érzett kölcsönös vádaskodások. Általában olyanná kezd válni a nyilvánosság, a sajtó konjunktúrája, hogy a zsidó nép által megszenvedett kálváriát a sajtó (a kizárólag baloldali) egyre jobban összemossa a fasizmus sújtotta többi nemzetek veszteségeivel, és kihasználva azt, hogy a szovjet haderő az ő számukra életmentő volt, a baloldali célok megvalósítására igyekszik megnyerni képviselőiket.Tibori Szabó Zoltán ugyanakkor román viszonylatban is egyike azon kutatóknak, akik kendőzés nélkül, valósághűen dokumentálják a Vasgárda és az Antonescu-kormány felelősségét is a romániai zsidóság jelentős részének, ezen belül a dél-erdélyi zsidó népesség egyes csoportjainak elpusztításában.

Helyzetek analógiája
A disszertáció nem felelne meg saját kitűzött céljának, ha az ötödik fejezet nem tartalmazná a megváltozott zsidó identitástudat háború utáni alakulásának átfogó elemzését. A holokausztot átélt erdélyi zsidó népesség maradékának azonosságtudatát, az új helyzetben adódó és vállalt alternatívák sajátosságait azonban a szerző csupán úgy véli pontosan megragadhatónak, ha az egész problémakört előbb egyetemes igényű elemzésben, deduktív úton tárja fel, foglalja össze (V. fejezet: A zsidó identitás alakulása a II. világháború után). A szerző ehhez a konkrét feladathoz az identitáskutatás legkorszerűbb elméleti eredményeit alkalmazva tekinti át az egyéni és a csoportos önazonosság meghatározásának olyan általánosabb definícióit, amelyek a zsidó öntudat tartalmának meghatározásában számára leghasznosabbnak tűnnek. A statikus (objektivista) és a konstruktivista (szubjektivista) megközelítések felvázolása után meggyőzően dönt az utóbbi mellett, amely szerint „a csoport fennmaradása nem az objektív kritériumok megmaradásán múlik, hanem a csoporthoz tartozó egyének által megjelölt szimbolikus (kitalált) határok kontinuitásán.”

Egyetemes értelemben és sajátosan magyar vonatkozásban egyaránt megfontolandó kérdésekre keres választ a szerző. Rámutat a külső besorolás és az önmeghatározás közötti nem ritkán ellentmondásos viszonyra, a kényszeridentitást vállalni kénytelen – elemi szabadságától megfosztott – személy léthelyzetének abszurditására. A vallási-kulturális hovatartozás mint értékhordozó szerep, az antiszemitizmus/sovinizmus okozta folytonos frusztráltság, az asszimilálódásra késztető nemzeti identitás vállalása, mint értéktöbblet, s az Izraelhez/anyaországhoz való (ambivalens) viszony, valamint az egyéni élettapasztalatok egyaránt identitásalkotó tényezők. Olyan összetett tartalom ez, amely André Neher szerint az egyedi és az egyetemes közötti állandóan intenzív feszültséget hordozza.

A francia filozófus, Paul Ricoeur mondta: „A nemzet nem más, mint mindennapi személyes elhatározás az együvé tartozás fenntartására.” Adva van az erdélyi magyarság analóg helyzete (is). Vajon a mi folytonosnak látszó identitásválságunk megoldása alapvetően nem ilyen egyéni döntések függvénye-é?

2007 karácsonyán