Pedig mennyi minden történt akkor és azóta. Példának okáért itt vagyok én magam, valahol Dél-Angliában, egy kisváros főterén, de nem egyedül, mert erdélyi magyar barátaim is velem együtt bámulják a díszmenetet, miközben a helybéliek tapsa minduntalan belerobban a katonazenekari induló lassan halkuló ütemébe. Nem nézünk ki turistának, mert nem azok vagyunk. Ebben az összekavarodott világban próbálunk helyet szorítani létünknek, egy új világban, új helyen. Vendégmunkásként egy kisvárosban. Hogy miért is és hogyan kerültem ide, túl az ötvenedik évemen? Otthon a gazdasági lehetetlenség ma már kézzelfogható tény. Ennek a jeleit a tavaly megtapasztalhatta minden magamfajta kisvállalkozó. És mindennek a tetejében ott van a politikai összevisszaság, amikor ha nem vagy valamilyen párt tagja vagy háttérmunkása, nem nagyon rúgsz labdába, de lehet, még a porondra sem teheted a lábad. Vagy ahogyan egyik bennfentes mondta odahaza: „ha nincs legalább egymilliárdod, nem is számítasz”.

Ráadásul a magyarnak, ha van barátja, nincs szüksége ellenségre, főleg, ha pénzről és közös vállalkozásról van szó. Egyszóval, a partvonalon kívül kerülve, volt időm gondolkodni az értelmiségi lét lehetetlen voltáról is. Nem vagyok ezzel egyedül, mert van itt olyan fiatalember is, aki otthon már két diplomát szerzett. Most pedig taxisofőr, akárcsak jómagam. Igen, jobboldali kormány és „british english”. Mondhatni fiatalkori álmom késői beteljesedését érem meg most az éveim őszének derekán. Egyfajta emigránsoknak nevezhetjük magunkat, kinek-kinek több vagy kevesebb fájdalma, félbeszakított feladata és családtagjának neve van feltűzve valamelyik mezőségi domb akácfájára vagy Székelyföld havasainak legmagasabb fenyőjére. Itt vagyunk egy országnyi sziget belsejében, rapszodikus időjárás szeszélyeinek és egy idegen lét fordulatainak kitéve.

Mindegyikünk töri, zúzza Shakespeare nyelvét, de a helyiek sem kivételek ez alól, mert a nyelvjárásuk nem a leghíresebb Nagy-Britanniában. Arról külön doktori értekezést rögtönözhetnék, hogy hogyan értettem meg (vagy inkább nem) az első napjaimban, és még most is gyakran mindazt, ami leírva semmi gondot nem okoz. Mert lehet, hogy a „p”-vel kezdődő szó, tulajdonképpen „b” betűs, vagy netalántán valamilyen más mássalhangzóval írják. Otthoni barátomat idézve: nem kevés az az energia, amit ennek a nyelvnek a kiejtésére fordítunk.

No és a jobboldali kormány, hát az külön is megér egy misét, akár többet is, mert ameddig megszoktam, addig 5 kilót leadtam a fölöslegből. Most már, túl egy kötelező vizsgán és egy hónap gyakorlattal a tarsolyomban, lehet, hogy a másik félre átülve lennének gondjaim. „Jön szembe egy kocsi, nem vezeti senki, csak az anyós ül benne”, emígy jellemezte egy másik, otthoni barátom az angolos stílust, ami nem csak ennyiből áll, hanem egy egészen más közlekedési kultúrán alapszik. Mióta itt forgatom a perecet, azt hiszem egy alkalommal előztem, akkor is egy traktort. A sebességkorlátozásokat kamerák figyelik, helyenként még a forgalmi lámpa is bekamerázott, elektronikusan vezérelt rendszerrel van ellátva, és ha éjszaka túl gyorsan közelítesz, egyszerűen átvált pirosra, és jaj neked, ha meghaladod a kijelölt vonalat.

Keskeny utak vezetnek a kis falvakon keresztül, egy jármű is alig fér el a magas sövények között. Olyan menekülés-forma helyekre lehet félrehúzódni, ha valami szembejön. És nagyrészt be is tartják a szabályokat. Másképp van, de nem csak ez. Egy fiatal román legény emígy jellemezte a helyzetet: „Ha dolgozom, van pénzem, nem kell olyan dolgokat elkövessek, hogy éjszaka ne aludjak nyugodtan”. Hát igen, summásan erről szól az ittlétünk. Mindezt átgondolva készítettem néhány felvételt a daliás, mundéros társaságról. A tömeg lassan eloszlott, és mi is megindultunk egy használt-bútor lerakat felé, ugyanis a napokban költözünk. De erről majd máskor...