Jó választás volt a műsort Csajkovszkij Diótörő című balettjének miniatűr nyitányával kezdeni, hisz ki ne kedvelné ezt a klasszikus „örökzöldet”? A néhány perces remekmű magán hordozza a teljes balett zenéjének magával ragadó szépségét, optimizmusát, amit a zenekarnak Misha Katz vezetésével magas színvonalon sikerült tolmácsolnia.

Prokofjev 3. Zongoraversenye egyike a legnehezebb zongoraversenyeknek. Nem akárki vállalkozik húszévesen Prokofjev komplex technikai felkészültséget, férfias erőt és kiváló zenei memóriát követelő versenyművének előadására. A több nemzetközi díjat nyert Alina Elena Bercu magabiztos fellépése azonban arról győzött meg, hogy kortól függetlenül is lehet zseniálisan zongorázni. A concerto próbára teszi nem csupán a szólistát, akinek minden technikai „fogást” birtokolnia kell, de még a kísérő zenekart is. Amilyen átszellemült és nyugodt a néhány ütemes klarinétszóló a versenymű „előszavában”, olyan tomboló-virtuózzá válik az Andantet követő Allegro zongoraszövet, ami a fiatal, kistermetű művésznőtől robusztus erőt kívánt. Emiatt, a pódiummal magasított zongoraszékről szinte állva játszotta a rohanó-virtuóz energikus tételt. Előadásában nemcsak a technikai csiszoltságot, hanem a hangulatok/karakterek koloritjának megfelelő lelki kivetítését is csodálhattuk. Sajnáltam, hogy a fantasztikus meggyőző erővel és művészi igényességgel felépített tétel után, a körülvevő „varázsteret” oda nem illő taps zavarta meg. Igaz, valójában nem tudtam eldönteni, hogy a zenei nevelés hiánya, vagy éppen a csodálat önkéntelen megnyilvánulása volt a kitörő üdvrivalgás. Mivel azonban „betapsolás” a szimfónia tételei között is megismétlődött, szomorúan az előbbi mellett döntöttem. A Téma és variációkat javarészt az energikusság határozza meg. Az ellenpólusként használt finom lírai rezdülések a magány gondolatát sejtetik. A szomorúság nem hatalmasodik el, inkább maliciózus mosoly mögé bújtatott humoros játékosságba menekül. A sajátságos prokofjevi balettzenére emlékeztető pregnáns ritmika az utolsó hangig a versenymű velejárója. Alina Elena Bercu előadása fantasztikus élmény volt! Kifogyhatatlan erejéből két ráadásra is futotta. (Chopin op.25. Etűd- és Bartók kevésbé ismert op. 18. nr.1-es Etűd)

Rahmanyinov II. e-moll Szimfóniáját sokszor illették „túl hosszú”, „dagályos”, „érthetetlen” jelzővel. Misha Katz művészi elképzelésében viszont a zenekar olyan kifejezően és meggyőzően játszott, hogy a túlméretezésnek nyomát sem érezhettük. A szimfónia komor, mélyen drámai bevezetője, valamint a mottótémának az egész művön való végigvonulása Csajkovszkij V. Szimfóniájával rokon. Zenéjét az orosz szenvedélyesség jellemzi. A hosszan hömpöly gő dallamívekből szövődő érzelmi kulminációk, a szárnyalások és megtorpanások magasba röpítenek vagy a megsemmisülésbe taszítanak. A kínzó lelki gyötrődésekre bánatos hegedű- (Márkos Albert) és klarinétszólók utalnak. A Scherzo ellensúlyozza ugyan az előző drámaiságot, de csak maszkírozva, mintegy álarcot hordozva, hisz a mű magvában továbbra is ott húzódik a tragikus hangvétel. Megnő a rezek szerepe, és az egész tétel egyfajta némaságba fúló komoly játékká alakul. A nagy ívű klarinétszóló, majd oboa és fagott szívfacsaró melodikájának érzékenysége a „szavakban kifejezhetetlen” fájdalomé. Az egész eddigi tragédia tagadásaként vivace, játékosan indul az utolsó tétel nagyzenekari „áradata”, az összes előbbi tételek témái felvillannak, „de a szerző nem új konfliktusokat generál általuk, nem az élet nagy drámáit, összecsapásait vetíti elénk, ehelyett a különböző elemek, hangulatok, gondolatok harmonikus univerzumát hozza létre.” (Molnár Szabolcs, Bartók Rádió)