E tárgyak egy igen fejlett kultúrájú, kifinomult szépérzékkel rendelkező, félelem nélküli társadalomba kalauzolnak vissza bennünket. A minószi kézművesek évezredekkel ezelőtt bájos agyagszobrocskákat, leleményes játékszereket készítettek, asszonyalakos kisplasztikáik fedetlen keblű bujaságában, edényeik formagazdagságában és mozgalmas díszítésmódjában csak gyönyörködni lehet. Művészeik soha nem ábrázoltak erőszakot vagy háborús jeleneteket. A legszebb minószi műtárgyak lelőhelyéről, az Agia Triada „nyári palotájának” falai mellől származó Bokszoló rhütón vagy Aratóváza reliefjein, a nagy kultúrtörténeti jelentőségű festett szarkofágon és a knósszoszi palota freskótöredékeiből elővarázsolt színes kompozíciókon ünnepi játékok, szertartások és pompás felvonulások elevenednek meg. Az erőteljes körvonalak és az árnyékolás hiánya nagyon emlékeztet az egyiptomi síkszerűségre, mégis inkább a realisztikus növény- és állatábrázolások – egy homályos tekintetű, tekervényes polip, egy galambra vadászó macska ravaszsága, buján sűrűsödő nádas –, vagy a mozdulatsor különböző fázisait kimerevítő, már-már képregényes alakok akasztják meg a szemlélő tekintetét. Vésett faragású drágakövek, finoman metszett pecsételők és az egyiptomi sírokban is fellelhető, krétai eredetű műtárgyak tanúskodnak az ötvösség és ékszerkészítés magas fejlettségi fokáról.

A minószi kultúra nagyjából egyidős az egyiptomi vagy a mezopotámiai civilizációval. Mallia, Phaisztosz, Knósszosz palotái sem sokkal fiatalabbak, mint a gízai piramisok. Az ötszáz évnyi korkülönbség elenyésző, ha meggondoljuk, hogy a homéroszi mítoszokra szerveződő görög–római világtól már annyira távol esik időben a minószi paloták fénykora, mint Görögország és Róma dicsősége szertelen és tülekedő jelenkorunktól.

Az első, „mitikus tudósítás” Kréta szigetéről, városairól és a knósszoszi palotáról egyébként éppen Homérosztól származik, az Odüsszeiából. (Előtte nem is nagyon írtak semmit görög nyelven...) Devecseri Gábor magyarításában így hangzik az enciklopédikus szócikk:

„Van bizonyos Krété, sziget ez, közepében a borszín
tengernek, szép dús partját a habok körülöntik;
rajta kilencven város, azokban számtalan ember.
Nyelve kevert: mindnek más és más: ott az akhájok,
ott a vitéz ős-krétaiak, s ott él a küdón nép,
s három dór törzs, isten-szülte pelaszgoszok is mind.
És Knószosz nagy vára, kilenc évig hol a legfőbb
Zeusszal társalgó Mínósz gyakorolta uralmát,
apja apámnak, a nagylelkű deli Deukaliónnak.”

Az Epimenidész-paradoxon – miszerint a krétaiak mindig hazudnak, állítja egy krétai – pillanatnyilag bejött a felesége, Pénelopé előtt Minósz-unokának mutatkozó, leleményes Odüsszeusznál. Homéroszt és kalandor hősét, aki „sok hazugot mondott, mi olyan volt, mint az igazság”, a régészet Knósszosz tekintetében azonban csak pár ezer év múltán igazolta.

Történt ugyanis, hogy a századfordulón az oxfordi Ashmolean Museum főintendánsa, bizonyos Arthur John Evans régész a fejébe vette, hogy a Trója, Marathón és Mükéné feltárásával hírnevet szerzett amatőr Heinrich Schliemann ásójánál mélyebbre hatol a történelemben. Az ásó világhírű dilettánsának is nevezett Schliemann a XIX. század második felében már bebizonyította, hogy a homéroszi mítoszok világa régészeti szempontból sem alábecsülendő. Knósszoszi terveihez viszont sokallta a földterület árát, és a feltáró munka halálával egy időre meghiúsult.

Evans íráskutatás végett érkezett az akkor éppen függetlenedni készülő Kréta szigetére, s ott „egy ismeretlen nyelv ismeretlen írását” sikerült a világ elé tárnia. Kalandja régészeti telekvásárlással folytatódott, a vége pedig lovagi cím és világszenzáció lett. Evans a saját birtokán, a saját vagyonából pénzelte az ásatásokat, ezért aztán úgy is tekintett az európai civilizációk mélyrétegeiből feltárulkozó knósszoszi palota romkertjére, mint magántulajdonára. Gyakorló régészként folyamatosan óvta leleteit a károsodástól, ám a rekonstrukciós munkálatoknál nagyon a képzelőerejére hagyatkozott. Senki sem tudja, hogy a knósszoszi palota milyen is lehetett valójában, ám az eredeti tölgyoszlopokat sommázó, festett betonoszlopok és a fényképezkedők nagyobb örömére visszafalazott emeletek labirintusából egyértelműen kiderül, hogy Evans milyennek szerette volna látni. Vitatott elképzeléseit a szó szoros értelmében úgy bebetonozta, hogy ma már túl nagy kockázattal járna fantáziadús falazásainak lefejtése a többezer éves romokról.

Sok fogódzó nem lévén, az oxfordi régész mégis illúzióteremtésre vállakozott annyiból, amennyit a knósszoszi palota feltárásának bő harminc esztendején át a kövekből kikövetkeztethetett. Hálátlan és gyönyörű feladat, akár a Liliomos herceget megálmodni néhány freskótöredékből. Az avatottak és fanyalgók turpisságot látnak a dologban. Úgy tekintenek a knósszoszi palotára, mint egy régészetben utazó, vagyonos angol dilettáns Disneylandjére. Tény azonban, hogy Sir Arthur Evans minószi romkertje az egyetlen labyrinthos Kréta szigetén, amelyben egy önzetlen régész magabiztossága vezeti a eltévelyedőket láthatatlan Ariadné-fonala mentén.