Könczyvel hosszan, lendületesen beszélgetünk a kocsiban. Hogy a művészet nem lehet illedelmes, hiszen olyan, akár egy aknamező: soha nem tudod, mikor robbansz fel. Hogy mennyit kell kínlódni, amíg megtalálod, amit keresel, miközben azt sem tudod, mit keresel, csak akkor jössz rá, amikor már megtaláltad. Hogy humor nélkül mit ér az egész?! Hogy ugye semmit?! Furcsa: évek óta ismerem, eddig mégsem ismertem tulajdonképpen. A kiállításmegnyitón én tolmácsolom a szövege egy részét s akkor még jobban megismerem. De hát miért is csodálkozom?! Ha nem lenne ilyen érzékeny, a karikatúrái sem érdekelnének.

Szebenben Guttmannék, akik akkor, két éve is fogadtak. Szabolcs rejtély számomra: mobiltelefon típusú ember, folyton rohangál, szervez, siet, ismerkedik. Mégis, egyik története jobb, mint a másik, soha nem fárad el szellemileg sem, lelkileg sem, „figyelmileg” sem.

A remekül sikerült találkozó után, ahol Benedek Réka kérdéseire könnyű jó válaszokat adnom, odajön hozzám Orth István és Enikő, akikkel a beszélgetés előtt ismerkedtem meg és miközben dedikálok, a képzőművész azt mondja, többnyire ugyanezt válaszolta volna a kérdésekre – ennél szebbet nemigen mondhatott volna. Józsa Benjáminnal, a nyugdíjas magyartanárral hosszan beszélgetünk. Úgy érzem, sokan szomjazzák az ilyen esteket. Visszajövök még, ígérem Rékának, Guttmannéknak és mindenkinek.

Hazafelé azon töprengek, akármilyen kényelmes is vagyok, több városban éltem már s másokkal, ha nem is éltem bennük, ismerkedni próbáltam. Éltem Váradon néhány hónapig, most Vásárhelyre járok havonta, belekóstoltam Szebenbe… Kolozsvári vagyok, de az agycsápjaim máshová is elérnek.

*

Rá egy hétre Vásárhely, Kántor Péter. Ezt a nagyszerű, Budapesten élő költőt elég kevesen ismerik, mint a találkozón kiderül. A beszélgetés azonban, amelyen Kovács András Ferenccel kérdezzük, talán éppen ezért jó: hiteles kíváncsiság kíséri. Péter olykor nem találja a választ – ez is hiteles. Számomra pedig akkor is nagy költő, ha csak a Minden időben című versét olvasom: „És égjen a villany az ablakodban, / mert néha éjszaka fölnézek.” Szombaton délelőtt Láng Zsolt elvisz Almakerékre, egy szép szász templomba. Péter gesztenyét hoz KAFnak, Vali pedig, a felesége, a templom után kekszet ad Borinak, Zsolt kislányának. Azt hiszem, ez a költészet.

*

Olvasom Láng Zsolt jegyzetét arról, mi az ő berlini fala. Ezt szeretem benne: mindig tud valami személyeset mondani. És az ő „személyese” sohasem nagy és nyomasztó, „jelentős”, mint az erdélyi magyar kultúrában annyi minden. A Dunán filmek forognak arról, hogyan várta mindenki lélekszakadva a fal leomlását. Szorongás, feszültség, kétségbeesett és reménykedő emberek. Láng Zsolt azt írja meg a Transindexen, az ő falát egy részeg bontotta le, aki Berlinben rázuhant egy bukszusra, majd szépen rendbe szedte, csak azután dülöngélt tovább. Nos, az én ’89-em is ilyesmi. December 21-én vagy másnap, mint, gondolom, az egész ország, televízión követtük az eseményeket. A szomszéd fiú átjött hozzánk, az ő készülékük ugyanis elromlott. „Miért nem megy oda?!”, nevetett idegesen, amikor azt látta, az operatőr nem közeledik ahhoz a helyhez, ahonnan lőnek. „Miért nem megy oda?!”, kérdezte folyamatosan, egyre idegesebben és idegesítőbben. A tévé a nagyszobában állt, amely egyben szüleim hálószobája is volt. Édesapám lefeküdt s nyilván aludt volna, ha a szomszéd fiú nem vihog szünet nélkül s ha a vihogás után hazamegy. De telt-múlt az idő, ő meg nem ment és nem ment és a vihogásnak nem akart „után”-ja lenni.Én se tudtam nyugodtan nézni a forradalmat, ki-be járkáltam tehát. Nagyszobából kisszobába, kisszobából nagyszobába. Egyszer csak kijön édesapám, „ki kell verjem a biztosítékot!”, kiáltja suttogva és kétségbeesetten. Nemsokára elalszik a villany, kialszik a készülék. A szomszéd fiú tanácstalan, én összeharapom a számat. „Nahát, hogy éppen most…”, idegeskedik, mint aki nem tudja elképzelni, hogy a forradalom ilyen aljasságokra is képes lehet. Végül mégis elindul. Mikor a kapuba ér, látja ám, hogy máshol ég a villany. „Ott miért ég?”, kérdezi édesapámtól. „Nem tudom”, válaszolja apám és valósággal kilöki a kapun, bezárja rögtön. Aztán nagyot fúj és lefekszik.