Öt éve abban reménykedik Traian Băsescu, hogy teljhatalommal ruházza fel őt legfőbb szövetségese, a nép. A képviseleti demokrácia szellemiségét nem értő vagy szándékosan félreértelmező államfő hallani sem akar az együttműködésről. A Călin Popescu Tăriceanu vezette liberálisok nem voltak elég jók, hiszen ellentmondani merészeltek neki, és megakadályozták 2005-ben – néhány hónappal a korábbi parlamenti választások után – az előrehozott parlamenti választások kiírását. Băsescu akkor is abban reménykedett, hogy nem kell koalícióban kormányoznia. A liberálisok elleni esztelen hadakozásnak a másik nagy tétje az volt, hogy Băsescu a D. A. Szövetség keretében is meg akarta változtatni az erőviszonyokat, amely a 2004-es választások előtt még a demokratái számára voltak kedvezőtlenek. A szövetségnek a törvényhozói listáján ugyanis két liberális politikusra csak egy demokrata jutott.

A liberálisok meg nem tűrtségére utalt az elnöki gyűjtőpárt terve is, amely az államfő brutális szalámitaktikája miatt hiúsult meg. Băsescu a liberálisok körében talált ugyan szövetségeseket, akik azonban nem rendelkeztek elég tekintéllyel arra, hogy puccsot hajtsanak végre a PNL-ben. A terv szerint a liberálisoknak fel kellett volna adniuk identitásukat (Stolojannak ez nem volt nehéz, hiszen ő soha nem volt liberális), és be kellett volna olvadniuk a nagyreményű elnöki gyűjtőpártba.

A 2007-es európai parlamenti választások ismét felcsillantották a reményt az államfő hatalomsóvár szemei előtt. A demokratái majdnem kétszer több EP-képviselőt juttattak a brüsszeli törvényhozásba, ami jó előjelnek számított a 2008-as parlamenti választásokra. Aztán ebből se lett semmi, hiszen bő egy év alatt ismét oly mértékben kiegyenlítődött a PD-L és a PSD közötti erőviszony, hogy tavaly novemberben majdnem egyformán jól szerepelt a két nagypárt. Traian Băsescu mandátumából ekkor már eltelt négy év, és az államfő a 2004-es választási kampányt meghosszabbítva, számtalan frontot nyitott, ami pártja teljes mértékű elszigetelődéséhez vezetett.

Most újabb választások előtt állunk, és Traian Băsescu ismét csak abban reménykedhet, immár szövetséges nélkül, hogy a választás, vagyis a nép megoldja konfliktusait. Márpedig a képviseleti demokráciában nem lehet mindig a nép segítségét kérni – lásd az államfő referendumait, amelyek tisztességtelen helyzetelőnyhöz juttatják, és befolyásolják a választások tisztaságát – és abban reménykedni, hogy egyszer csak kedvenc politikusa kezébe pottyantja az abszolút hatalmat.

Az államfőnek már polgármestersége alatt megfigyelhettük mérhetetlen hatalmi vágyát, hiszen Băsescu az elnöki szék megnyerését megelőző legutóbbi bukaresti főpolgármester-választáson is azzal a szlogennel kampányolt, hogy „adjátok nekem a városi tanácsot”, miután folyamatosan a PSD-többségű fővárosi önkormányzatot hibáztatta kudarcaiért.

Románia is rohamléptekkel halad a Magyarországon nemsokára kiteljesedő kétpárti rendszer felé. A Fidesz és az MSZP már régóta meghonosította ezt, és olyan merev parlamenti viszonyrendszert teremtett, hogy Budapesten is mennyei mannaként várják – most éppen a Fidesz – a kétharmados többség megszerzését a választók jóvoltából. Ellenkező esetben a Fidesz „satuba lesz szorítva”. Ez utóbbi fideszes megnyilatkozás jól tükrözi, hogy a magyar politikusok is az ellenfél kirekesztése révén tudják csak elképzelni a jövőt.

Romániában a kétpárti rendszer azért veszélyes, mert még túl törékeny a demokrácia, s ennek mi sem jobb bizonytéka a politikusok együttműködési képtelensége. Ráadásul hazánk jóval nagyobb és sokszínűbb, mint Magyarország, ennek a sokszínűségnek a meg nem jelenítése pedig szervesen illeszkedik bele az egyre erőteljesebben megnyilvánuló kizárólagossági logikába. Sokszor a nemzeti kisebbségek maguk is bűnösök ennek a mechanizmusnak a továbbéltetésében. Legtöbbször ösztönösen, de néha tudatosan is támogatják ezt, s nem veszik észre, hogy a sokszínűség felszámolása közösségi létüket fenyegeti.

De nem csak a politikában, hanem egész társadalmunkat áthatja a kizárólagosság. Mindenki a saját kicsi lapjáról álmodik, saját rendezvényét, előadását, versenyét akarja megszervezni, s járhatatlannak tartja az együttműködés útját. Ennek a kizárólagosságnak az ékes példája a kolozsvári magyar színház és a közönsége között több mint egy évtizede zajló vita is. A felek nem hajlandók egymás igényeit figyelembe venni. Az erény és gyarlóság, a minőség és színvonaltalanság egyidejű kettősségéhez képtelenek vagyunk körültekintően viszonyulni. Árnyalás helyett a másik pusztulását kívánjuk. Talán majd újabb húsz év múlva nem így lesz.