Nagyjából tíz kilométernyire landolunk a minószi kultúra központjának számító knósszoszi palotától, ahonnan a labirintus atyja, Daidalosz egyetlen fiával, Ikarosszal, madarak tollából és méhviaszból tákolt szárnyakon szökni próbált. A modern kori repülést – és Leonardo da Vinci szárnyait is – évezredekkel megelőző Daidalosz mérnöki pontossággal tervezte meg a szökést.

„És oktatta fiát is: A pályának közepén fuss,
Ikarosz – úgymond – erre vigyázz jól, mert ha alább szállsz
Tollaidat víz húzza le, feljebb nap tüze perzsel…” (Ovidius)

Ha úgy vesszük, az atyai tanácsot elhanyagoló mitikus figura volt a világtörténelem első légi balesetének áldozata: túl közel merészkedett a naphoz, s így szárnyai megolvadtak. Nem részletezzük a tragédiát, elég annyi, hogy Daidalosz visszaszállt a partra, gyászában átkozva találmányát. Rossz ómen a Krétára röpködőknek...

Összevetem az Aegean Airlines pilótájának daidaloszi bölcsességét Sakis Rouvas Eurovíziós dalszövegével („...fly to the top, baby, yes, we can do it, just wait and see...”), és örülök, hogy a nemzeti popsztár irányelveit nem alkalmazzák a légiforgalomban. Az utastérben fölcsattan a sima landolást jutalmazó taps, első repülésem óta most hallom másodjára, és oly kedves a fülnek, hogy már azt sem bánom, hogy az igazi panoráma a part menti hegyvidékkel és Heraklionnal együtt mindig a másik oldalon van, míg nekem „csak” a tenger és az ikaroszi meditáció jutott...

Mitikus agyagfigura

A főváros repterét érthető okokból nem Ikaroszról és nem is Daidaloszról nevezték el, bár a knósszoszi palota szertelen alaprajzához köthető labirintus legendája sokkal többet ér a krétai turizmus szempontjából, mint a legtöbbet fordított görög írók egyikének, Nikosz Kazantzakisznak egész életműve. Hogy a Heraklionban született Kazantzakisz mégis egy reptér névadója lett, azt nagymértékben Anthony Quinn-nek és rendezőjének, Michael Kakojannisznak köszönheti, akik Zorbasz, a görög történetét világsikerre vitték. Az irodalmi Nobelt ugyan 1957-ben Albert Camus, vallomása szerint érdemtelenül, „elorozta” előle, Kazantzakisz mégis jobb sorsra jutott, mint a mi Kertész Imréig egyetlen igazi Nobel-esélyesünk, Thormay Cécile...

A Nikosz Kazantzakisz Nemzetközi Repülőtér – ahogyan a görögök fogalmaznak: aerolimenasz, azaz légikikötő – nem sokkal nagyobb, mint a forgalmának töredékét bonyolító bármelyik hazai. Kényelmét sem igazították a tíz-tizenöt percenkénti le- és felszállásokhoz, a hetvenes évek hangulatát idéző terminál azonban a zsúfoltság ellenére zökkenőmentesen szolgálja Görögörszág és Kréta nemzetgazdaságát. Még azzal is, hogy már a reptéren cirill betűs reklámok szólongatják a számtalan ott nyaraló orosz hölgyet, hogy a szigeten kiváló minőségűbundákat vásárolhatnak. Kecskebőrön kívül egyebet nehéz elképzelni Krétán – a szamárnak és öszvérnek rövid a szőre –, humorától eltekintve mégis (Kréta-szerte) arról tanúskodik az óriásplakáton Szibériához öltözött manöken, hogy Európa legdélebbi csücskén is virágzik a bundabiznisz, Natasáék pedig szőrmékkel megrakodva térnek meg a harmincöt fokos melegből a nagy orosz sztyeppékre.

Vörösesszőke, negyvenes taxis visz Heraklionból a harmincöt kilométerre fekvő Maliába, gyorsforgalmi pályán. A vörösesszőke haj itt, úgy tetszik, tájidegen, a taxis azonban hamisítatlan krétai: száguldás közben turbógörög nyelven telefonálgat, a rádióból pedig őshonos popkultúra harsog. Mikor melyik a hangosabb. Lent, balra tengerparti nyaralók és települések, jobbra mitikus hegyvidék a látvány. És mindenütt vörös a föld, mint az égetett agyag. Hisz tulajdonképpen majdnem az. Fedetlen keblű, sokezer éves agyagistenségek és hegyes végű, gyantával kikent amforák földjén járunk, ahol talán az olajat és a bort is agyagból facsarták, mindenki más előtt.

Az Aegean Airlines promóciós magazinja szerint, amit a fedélzeten lapoztunk át, egy átlagos tengerparti villa valamely szelídebb görög szigeten olcsóbb, mint Kolozsváron egy hasonló méretű„luxusingatlan”. És akkor még nem számoltam a varázslatos bónusz-naplementékkel. Aligha lenne rossz befektetés...!