A halfogás ősi mesterség, az újabb korban egyfajta hobbivá vált és nem éppen az igazmondással kapcsolatban szokás emlegetni a halászokat… Nekem is vannak rituális Duna-deltai élményeim, amikor 20 perc alatt mintegy 6 halat fogtam, amolyan dévérkeszeg, kárász és piros-szemű féléket, de letettem a botot és inkább fényképeztem a mások fogását vagy a naplementét. Halászversenyen is voltam, de csak, mint „kinevezett” gépkocsivezető és jól szórakoztam az épületes dumákon. Hazug Pista neve nálunk már a folklórba is bevonult, profi mesemondók kedvenc mesefája lett ez az igen képletes ragadványnevet hordózó figura.

Nos, azon a halászversenyen jóformán senki sem fogott semmit, amire Pista barátunk a következő megjegyzést tette: „A csillagát neki, ha eljön az ősz, meghintem a Marost dinnyével, és ha a paduc kijön a partra vizelni, fejbe verem!”. Természetesen az idézetet némileg módosítottam, hogy a szalonképtelen, de nagyon plasztikus kifejezéseket hozzáidomítsam a nyomdafestékhez. Hazug Pista a Maros partján tengeti életét egy vityillónak nevezhető hajlékban, amely egyszer már le is égett, de a halászcimborák újraépítették. Életének nagy része halászattal telik, bizonyára a folyóvíz mellett jutnak eszébe ezek az épületes szövegek, amelyek kenterbe verik az „ekkora halat fogtam” örökzöld halászmesét. Ugyanazon sorozatból még idéznék két ragyogó mondást: „Akkora szárazság volt, hogy a hároméves paduc nem tudott úszni”. „Akkora árvíz volt, hogy a csűrpadláson a patkányfogó csukát fogott!”. Én valahogy úgy vagyok, hogy a halat az akváriumban is és elkészítve is szeretem, akár magyaros halászlének, akár deltai, lipován csorbának, de halászni, mint már említettem, valahogy nincs türelmem. A halászlé tiszai, dunai változatait akár jómagam is szívesen készítem bármikor, de el kell mondanom, hogy az igazi, úgynevezett vadvízi hal íze, amelyet frissiben kifognak, semmiképp nem hasonlítható a tenyésztettéhez. És ha vadvízi halról van szó, nekem elsősorban a Gyilkos-tó halállománya jut eszembe. Az Orbán Balázs-féle, legelső említésben, többkilós pisztrángokról esik szó, és arról, hogy a békási románok megfüstölték ezeket a remek példányokat, ami bizonyára ugyanolyan ínyencfalat lehetett, mint a pisztráng unokatestvére, a sósvízi füstölt lazac húsa.

Valamikor az ezerkilencszázharmincas évek táján, amikor a halászat sportnak számított az úriemberek között, a Marosból kifogott apróbb piros-szeműt, amit tudomásom szerint piros szárnyú keszegnek nevez a magyar szaknyelv, csalihalnak szánták a Gyilkos-tói pisztrángfogáshoz. Ami megmaradt, azt egyszerűen beleengedték a tó vizébe. Ez is egyfajta, természetellenes emberi beavatkozásnak minősíthető, aminek következtében a tó halállománya megváltozott. Állítom azonban, hogy az egyik legízletesebb hal, amit valaha is kóstoltam, az a tavasszal kifogott, gyilkos-tói piros-szemű, annak a zsenge húsa megállja a helyét a ragadozó halfélékkel is összehasonlítva, amelyekben köztudottan a legfinomabbak. Még akkor is, ha a székely ember számára a hal nem számít éteknek, kivétel a hegyvízi pisztráng, ami ugyebár „nem hal”.

Hasonlóképpen kerülhetett a tó vizébe a fürge csele is, amit nem tudom miért, mifelénk „egri” halnak neveznek. Talán a vízimadarak hurcolhatták be, még ikra formájában, mint a kárászt, ami végül is természetes folyamat. Ezek a növényevő halak sokáig a bennszülött pisztráng állománynak szolgáltak táplálékul. A probléma akkor kezdődött, amikor valaki egy nagyobb mennyiségű csukaivadékot is betelepített, nyilván szándékosan. A csuka lusta fajta, lesből támad és minden mozgót elfogyaszt, még a saját fajtáját is. Jó pár éve, mióta nemzeti park részévé vált a környék, tilos a halászat a Gyilkos-tóban, a csukák pedig látható módon elszaporodtak. Azóta nem is ettünk ízletes piros-szeműt vagy pisztrángot. Én magam is láttam a parthoz közel leskelődő kilós példányokat. Az esti, látványos pisztrángugrás és loccsanás is nagyon ritka lett, ami jelzi, hogy a csuka az úr. Pedig többféle pisztráng is volt a tóban, a helyi pettyes változat mellett a Likas-patak melléki tenyészetből elszabadult szivárványos, valamint a vöröses, dán fajta is előfordult valamikor. Szerencsés esetben a tóból kifolyó Nagy-Békás vizében, amennyiben az tiszta és átlátszó, megfigyelhető az árral szemben úszó, fekete-vörös pettyes sebes pisztráng. A patakokon nem tilos a halászat és a Békás-szorosban gyalogoló turisták gyakran láthatnak eredeti ruhadarabokkal ékeskedő, halászbotos figurákat. Akik persze sunyiban meglopják a tavat is, hiába a tiltás és az időnkénti ellenőrzés. Hogy mit fognak, arról csak a fáma regél, – amely szerint olyan hat-hétkilós kapitális csukák kerülnek az iszákba, – mert ők maguk „hallgatnak, mint a hal”.