A Knock Out (K. O.) zenekar neve bizonyára ismerősen cseng az erdélyi rockzene kedvelőinek fülében. Interjúnk Miklós György basszusgitárossal készült, akinek neve a kolozsváriak és erdélyiek körében szorosan összefügg a közismert rockzenekar pályafutásával. – Mi késztetett arra, hogy zenélni kezdj? – A kilencvenes évek legelején kezdődött. Kilenc-tizedikes lehettem, amikor az egyik unokatestvérem nálunk hagyta a szárazgitárját, nekem meg épp egy éve nem volt múködőképes kazettafonom, így unalmamban azt pengettem. Szörnyen játszhattam akkor, de ez elég volt ahhoz, hogy elkezdjek zenélni. Majd jöttek a gitárórák, bár mindössze néhányra jártam. Aztán jött a zenekaralapítás és minden ami ezzel jár. – Milyen együttesekben zenéltél? – Miután jobban megismertem a hangszerem, az osztálytársakkal gyorsan összehoztunk egy zenekart: a padtársam volt a dobos, én az énekes-gitáros és így tovább. Ez volt az első zenekarom, a Steelhead, ami nem volt hosszúéletű, mindössze egy fellépésünk volt a Báthoryban egy maturandus alkalmából. Utána olyan zenekar tagja lettem, ahol Varga Cristián dobossal és Végh Olivér gitárossal zenélhettem együtt, akikkel később a Knock Out-ban is együtt dolgoztunk. Ez volt a Delirium zenekar. Aztán következett egy nyugodtabb időszak, amikor templomi zenekart alapítottam és vezettem éveken keresztül. 1999-ben bekerültem a Knock Out-ba, talán Erdély legsikeresebb zenekarába, hiszen szép teljesítménynek számít az elmúlt 16 év alatt elért eredmény. 1999 óta a K.O.-ban is zenélek, leszámítva azt az időszakot, amikor a Katapult zenekar alapítótagjaként zenéltem. Fél év múlva kiléptem a Katapultból és visszatértem a Knock Out-ba. A K. O. mellett immár két éve a KMDSZ székházban szervezett gitáresteken is zenélek. – Szerinted milyen Kolozsváron zenésznek és rockzenésznek lenni? – Nagyon jó érzés zenélni, de Kolozsvár és Erdély viszonylatba nem lehet nagy kitörésre számítani. Itthon korlátok közé szorítják a zenészeket. Kevés a tere. Mozoghat jobbra-balra, előre-hátra vagy fel is egy kicsit, kivéve, ha annyira tehetséges, hogy az egész világ felkapja a fejét. Bár azt nem tudom, hogyan mutathatná meg magát a nagyvilágnak. – Volt már úgy, hogy abba akartad hagyni a zenélést? – Igen, már előfordult egyszer, mielőtt megalapítottam a templomi zenekart. Két évig nem zenéltem semmilyen zenekarban, legfeljebb néha elővettem a hangszerem és pengettem magamnak, mert úgy éreztem lezárult életem egyik korszaka. Végzős egyetemistaként elkezdtem vallást tanítani. Úgy éreztem, hogy az életem más vágányra terlődött, de aztán szép lassan kezdett visszakanyarodni a zene irányába, és most már úgy érzem, hogy ez így is marad. – Van egy négy és fél éves fiad, Marci. Ő hogy fogadja, hogy „apu” ott nyúzza a négy húrt a színpadon? – Nagyon szeret a kicsi a koncertjeimre járni, még akkor is ha az az Irish & Music Pub-ban van, ami nem éppen a füstmentességéről vált híressé. Mindig ott ül a hangszóró mellett és végigbulizza a koncertet, még akkor is ha kicsit fáradt. |
