Kolozsvárról mintegy 30 fős küldöttség vett részt szeptember 25–28. között a XIII. Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozatán, amelyet ezúttal Kárpátalján tartottak, Beregszászon (a helyi szóhasználattal élve: Beregszászban). A programban szerepelt a Vereckei-hágó és a munkácsi vár meglátogatása is. Nem kis várakozással indultunk tehát a nagy útra az EMKE különítményével: dr. Kötő József főtanácsossal, Muzsnay Árpád alelnökkel és feleségével, akik Szatmáron csatlakoztak hozzánk, Szathmáry Ferenccel, aki a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség csíkszeredai szövetségi elnöke, valamint Szántai Jánossal, aki az erdélyi magyar filmtermést mutatta be és Láng Orsolyával, a Sapientia–EMTE másodéves diákjával, aki fotókiállítással járult hozzá a rendezvényhez. A csoport gerincét a Zurboló néptáncegyüttes alkotta, Könczei Csongor koreográfus vezetésével, akik ezúttal is mindenkit elbűvöltek profizmusukkal.

Meglepő módon a magyar határon is összeszedik a csoport útleveleit, tüzetesen megnéznek mindenkit, majd némi idő elteltével visszakapjuk az okmányokat, természetesen pecsét nélkül. Rövidesen elérjük a Tiszát, majd megérkezünk az ukrán határra, Beregsurányra. Itt ugyan várnak minket a vendéglátó Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) képviselői, de a hivatalos procedúrát így sem ússzuk meg: az enyhén zord ukrán határőr tüzetesen végignéz minket, majd mindannyian ki kell hogy töltsünk egy nyomtatványt, amely a belépési, illetve kilépési nyilatkozatunk. Benne fel kell tüntetni a személyes adatokon kívül a kocsi (esetünkben busz) rendszámát, az utazás célját és állomását, a vendéglátó szervezet nevét... A papírka egyik darabját azonnal elveszik, a másikat majd, amikor elhagyjuk az országot (ekkor még nem sejtjük, hogy a kilépés ennél sokkal rázósabb lesz).

Ezzel azonban még nem ért véget a meglepetések sorozata: a buszba hozzánk beülő idegenvezető-félénktől érdekes dolgot tudunk meg: bár Ukrajnában ugyanaz az időzóna van érvényben, mint nálunk, az ottani magyarság a magyarországi időt követi. Ezt mi enyhén szólva nem értjük, mert ezek szerint náluk mindent kétféle óra szerint kell programozni, és ebben a fiatalember is megerősít, elmeséli: az egyetemen kifüggesztik az órarendet a hivatalos időzóna szerint, ők pedig mindent egy órával előbb kezdenek. Ennek viszont esetünkben az lett az eredménye, hogy teljesen eltévedtünk a programban, és egy idő után már nem is próbáltuk megérteni, hogy mit takar a „helyi idő szerint” megnevezés.

Sötétedik, mire végre elérjük utazásunk első állomását: Jánosi kis (magyarlakta) község Beregszász mellett, az ottani Helikon Hotel szolgál szálláshelyül mindazoknak, akik a Felvidékről, Vajdaságból, Muravidékről, Erdélyből és Kárpátaljáról összesereglettek a kulturális fesztiválra. A szobák elosztása után azonban tüstént indulunk Beregszászra, ahol az Egészségügyi Koledzs dísztermében hivatalosan és ünnepélyesen megnyitják a rendezvényt. Az egykori vármegyeháza hangulatos épület, itt köszönti a jelenlévőket Dupka György, az UMDSZ ügyvezető alelnöke, akit akár a rendezvény lelkének és motorjának is nevezhetünk, hiszen fáradhatatlanul igazgatta a négynapos eseményt. Innen pedig már nincs megállás, jönnek a hivatalos köszöntő beszédek, és hirtelen benne találjuk magunkat a magyar–magyar forgatagban: összegyűlt a nagy család. Ez a főmotívuma Dupka György köszöntőjének, aki kifejti: 13 éve várnak az alkalomra, hogy végre Kárpátalja is megrendezhesse a maga Kárpát-medencei magyar kulturális fesztiválját. Tájékoztatásunkra néhány adattal is szolgál arról, mekkora a magyarság lélekszáma Kárpátalján: mintegy 100 ezer református magyar embert, 70 ezer római katolikust, 35 görögkatolikust és 25 ezer egyéb vallásút tartanak számon, és mindeddig 138 ezer magyar igazolványt bocsátottak ki a térségben.

Úgy tűnik, jól indult az ősz, legalábbis erre engednek következtetni Gajdos István szavai. Beregszász megyei jogú város polgármestere és az UMDSZ elnöke hamarjában felsorol néhányat az utóbbi hetek-hónapok beregszászi és ungvári megvalósításai közül: magyar tannyelvű líceumot alapítottak, Petőfi-mellszobrot lepleztek le, az ungvári egyetemen magyar nyelvű tanszék indult (azt már későbbi újsághírekből tudjuk meg, hogy nem akarták beengedni a tanszékre a magyar anyanyelvű egyetemistákat), mindezt pedig megkoronázni szeretnék a kulturális fesztivállal. Magas rangú vendégekből és felszólalókból nem volt hiány. Magyarországot Szabó Vilmos államtitkár képviselte, aki ugyancsak családi ünnepélynek értékelte a rendezvényt. Szót kapott a megnyitón Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke. Nincs új a nap alatt – állapíthatták meg a Kárpát-medence különböző csücskeiből összegyűlt magyar küldöttségek, hiszen itt is érvényes: ideje véget vetni a jellegzetes magyar kesergésnek, jövőbe kell tekinteni, jövőt építeni.

A püspöki beszédet Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke, a közös magyar kultúra utazó nagykövete és a rendezvény ötletgazdája szavai követték, tovább gördítve azt a gondolatot, miszerint a magyar nem veszendőségre ítélt nemzet, de összefogásra és közös cselekvésre van szüksége a megmaradáshoz. A reneszánsz év is bőven rányomta bélyegét a programra, így az első este kulturális csemegéjét a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház Ficseri gyermekstúdiójának műsora jelentette. Vidnyánszki Éva művészeti vezető irányítása mellett a Mikor Mátyás király... című darabban mintegy kéttucatnyi kisiskolás csillogtatta meg tehetségét.

Egy kis szubkultúra, vacsora mellé

Az Európa-Magyar Házban szellemi otthonra találhat a kárpátaljai magyarság

Késő estébe nyúlt az első közös vacsora a jánosi Találka étteremben. A gazdagon feldíszített teremben diszkrét fokhagymaillat úszott, ebből jöttünk rá, hogy valami helyi specialitással kedveskednek nekünk vendéglátóink: a háromszög alakúra vágott, barnára pirított kenyérszeletek közepébe fokhagymát passzíroztak, mindezt pedig tejföllel szolgálták fel előételnek, nagy sikert aratva. Közben a Kárpát-medence különböző részeiből érkezett küldöttségek vezetői is szót kaphattak, majd rövid műsorával bemutatkozott az egybegyűlteknek Pitkin. Az oroszos hangzású művésznevet viselő úriember az egyébként szintén nem magyar Vlagyimir Balackij polgári névre hallgat, ehhez képest azonban stílusát valahogy úgy kell elképzelni, mintha Sas Józsefet összeráznánk Nagy Bandó Andrással (később a felsoroláshoz még hozzátettem a mi Tamás Gáborunkat is, Pitkin Beregszász című dala ugyanis olyanszerű, mint erdélyi embernek a Gyere velem a Hargitára...). A helyenként pikáns viccek és dalok, valamint a bőséges vacsora után táncra is perdültek a vendégek, ebben természetesen a mi zurbolósaink jártak az élen.

Nem kevésbé fontos mozzanattal kezdtük a másnapot: Beregszászon ekkor adták át a nagyközönségnek a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetet, amelynek homlokzatán ott díszeleg az Európa-Magyar Ház felirat. A Szülőföld Alap támogatásával felépült impozáns intézményben a remények szerint otthonra talál majd a kárpátaljai magyarság összes alkotója és kulturális jellegű szervezete. Az ünnepélyes avatón ismét megkülönböztetett tisztelettel köszöntötték az egybegyűlt illusztris vendégeket és küldöttségeket, majd a Credo együttes rövid zenés műsora után szót is kaptak a notabilitások. Több ünnepi beszédben is elhangzott, hogy a hiánypótló intézmény megteremtésével most már Kárpátalja is felzárkózott a többi Kárpát-medencei testvérintézmény mellé. A szalag átvágása után a többszáz fős ünneplő sereg gyorsan birtokba is vette a házat, ahol egész délelőtt több helyszínen is zajlottak a kulturális rendezvények. Elsőként a helyi képzőművészek jutottak térhez: megcsodálhattuk Fuchs Andrea festményeit, Lőrincz István fotóit és Lőrincz Katalin kerámiáit. Közben a küldöttségek vezetői bemutatták a magukkal hozott könyveket (az erdélyi könyvtermést dr. Kötő József ismertette), majd szót kapott Láng Orsolya, aki a Sapientia–EMTE diákjainak fotóit mutatta be. Miközben a küldöttségek vezetői és a kárpátaljai szakmai civil szervezetek képviselői átvonultak tanácskozni a Kárpát-medencei magyar művelődési élet lehetőségeiről, addig a könnyebb műfajra vágyók Szántai János irányításával betekinthettek az erdélyi magyar filmtermésbe. A sok kulturális „fogás” után jólesett a bográcsos az Európa-Magyar Ház udvarán, ahonnan később a teljes csapat buszokkal indult a Vereckei-hágó felé, ahova gyönyörű, az őszi táj színeitől pompázó út vezet.

Ahol sírással végződik a földművelés

A buszból megcsodáljuk Munkács várát a magasban (másnap úgyis visszatérünk), majd átkelünk a Latorca-völgyén. Szomorú emlékű hely ez: 1944-ben innen hurcolták málenkij robotra a magyarokat, becslések szerint 40 ezren pusztultak el. Idegenvezetőnk hangja még most is elcsuklik, amikor erről mesél: kevésnek bizonyultak a vagonok a mindenhonnan összegyűjtött emberek számára, így a pusztítást már helyben elkezdték, változatos módszerekkel. Többek közt ételmérgezéssel, gépfegyverrel „gondoskodtak” arról, hogy a „csak egy kis munkára” elhajtott magyarok biztosan ne térhessenek haza. „Ha egy helybéli emberrel szóba állunk, kiderül: itt még ma is sírással végződik a földművelés, ha ugyanis elkezdenek felszántani egy darab földet, könnyen emberi maradványokra bukkanhatnak” – meséli idegenvezetőnk, hozzátéve: az UMDSZ nemrég összeírta az elpusztultak nevét, és emlékparkot létesített azért, hogy senki el ne felejtse, mi történt itt.

Munkácsy Mihály mellszobra egy magyarbarát ukrán szobrász műve

Az út folyamatosan emelkedik, az utolsó néhány száz métert már gyalogszerrel tesszük meg a hágó tetején álló emlékműig, amelyet Dupka György szerint nyugodtan be lehetne sorolni a Kárpát-medence hét csodája közé. Az is csodával határos, ahogyan a hét kőtömbből álló emlékmű végül elkészülhetett, ukrán nacionalista nyomásra a hatóságok igyekeztek minden lehetséges módon hátráltatni az ügyet 12 évig. Maga az emlékmű kiképzése végtelenül egyszerű, ugyanakkor teljes mértékben szimbolikus, hiszen semmilyen felirattal nem akarták fokozni az ellenszenvet, ezért az alkotója, egy munkácsi szobrász figuratív módon ábrázolta a magyarság számára fontos elemeket: a hét kőtömb utal a hét vezérre, valamint a hét trianoni elszakított országrészre, így lesz belőle magyar Golgota. Végül Sólyom László magyar köztársasági elnök ukrajnai látogatása során sikerült dűlőre vinni az ügyet, amikoris szerződésbe foglalták az emlékmű befejezését, és ennek fejében Budapesten is emlékművet emeltek a 9 millió, éhínségben elpusztult ukrán áldozatnak. Végül a március 15-re tervezett felavatás is meghiúsult, mivel az ukrán nacionalisták élő kordont vontak a hegytetőn, kitették rá az ukrán címert, és azzal fenyegetőztek, hogy felrobbantják az emlékművet. Ebből azonban már valóban nemzeti ügy kerekedett, és végre a hatóságok is léptek, felelősségre vonva az uszítókat. Sólyom László azonban mégsem merte felavatni az immár helyére került kőtömböket, így végül maguk az UMDSZ-esek ejtették meg a szertartást, ezzel is erősítve az emlékmű védelmét, hiszen ilyen módon az építményt már törvényileg is védeni lehet.

Az emlékmű kőtömbjeinél a küldöttségek gyertyákat gyújtottak, koszorúztak, majd közösen elénekelték a Himnuszt és a Szózatot. Azt hiszem, abban a pillanatban, végighallgatva a beszámolót a 12 év küzdelemről, és az ezeréves határnál együtt énekelve a felvidéki, vajdasági, muravidéki és kárpátaljai magyarokkal, még a hozzám hasonlóan nem szentimentális embernek is elszorult volna a torka.

Az esti gálaműsor azonban, bevallom, némileg visszarángatott a valóságba. A Helikon Hotel dísztermében a vendégek mellett helyi előadók is bemutatkoztak, meglehetősen kaotikus egyveleget alkotva. Csak egy példával élve: akik látták már táncolni a zurbolósokat, azok nyilván el tudják képzelni, hogyan hatott utána a helyi nyugdíjas csoport fellépése, a jánosi kisiskolások modern tánca, egy elemista kislány által előadott Wass Albert-vers és a kisgéri asszonykórus népdalcsokra. Mindezt a már emlegetett Pitkin Beregszász című dala zárta, amely ezúttal egy hölgy előadásában még hangsúlyosabban Tamás Gábor-jelleget öltött. Szóval: furcsa keveréke volt ez a legjobbnak és a ... kevésbé jónak.

Büszkén tapsoltunk a Zurbolónak. Itt épp a vár színpadán ropják a táncot.

Bár a Vereckei-hágót is ezzel a megnevezéssel emlegették, én a munkácsi várat is annak tartom. S ha az ember hozzám hasonlóan rajongója Zrínyi Ilonának, és habzsolta az életéről szóló könyveket, akkor kitörő örömmel fogadja a munkácsi vár meglátogatását. Itt tartották ugyanis szeptember 27-én a XIX. Kárpátaljai Magyar Folklórfesztivált, és mi is itt töltöttük a nap első részét. Valószínűleg annak köszönhetően, hogy valamikor várbörtönként használták Zrínyi Ilona végvárát (még maga Kazinczy Ferenc is raboskodott itt, és ezt emléktábla is hirdeti az egyik belső falon), az állapota meglepően jónak mondható. De talán félig romosan se sokat veszítene impozáns és fenséges mivoltából, ahogy a vulkanikus eredetű hegytetőről letekint Munkács békés városára. A vár maga a történelem egy darabkája: tele van szobrokkal és emléktáblákkal, és működik benne két múzeum is. A történeti részleg első pillantásra gondozottnak és jól adatoltnak tűnik, de sajnos, ennél többet a későbbiekben sem sikerült megtudnunk, mivel egy rövidke magyar és angol áttekintésen kívül mindenhol csak ukrán feliratokkal találkoztunk. Az emléktáblák azonban természetesen magyarul adják tudtul, hogy 1847-ben itt járt Petőfi Sándor, és hogy „1643–1703 között itt védte házát és hazáját erős lélekkel a gyönge női kar” –, azaz Zrínyi Ilona. Mellé került Mátyás király emléktáblája is, amelyet ebből az alkalomból avattak fel. A kolozsvári küldöttség is elhelyezte koszorúját reneszánsz királyunk emléktáblájánál.

A belső udvarban található táblák gyűrűjében egy bizonyos Korjatovics Tódor bronzszobrára bukkanhatunk. A rendelkezésre álló források szerint ő az a ruszin nemes, aki a vár helyén álló faerőd helyére felépíttette a kővárat, az ukránok pedig nyilván inkább ezt a motívumot hangsúlyozzák. A szobor lába elé a turisták pénzt dobálnak, fényképezkednek vele, miközben kifényesedett mutatóujját szorongatják. S miközben felfedeztük a várat, megcsodálva összes külső és belső udvarát, bástyákat és hidakat, a külső udvaron javában zajlott a folklórfesztivál (ezúttal ukrán–magyar konferálással), ahol ismét felléptek a hivatásos, félhivatásos és amatőr népművészek.

A lovagteremben elköltött ebéd után egy kis szabadprogram keretében alkalom nyílott megtekinteni Munkácsot, valamint elkölteni hrivnyáinkat (az ukrán pénznem megnevezése az erdélyiek szóhasználatában hamarosan rinyára rövidült, ami, ugye, legalább értelmes szó, és nem is annyira nyelvtörő). Munkács csendes kisváros, és csak fokozza az otthonosság érzését (főleg magyar felirataival). Hangulatos utcácskákon sétálunk, majd megcsodáljuk Munkácsy Mihály mellszobrát, amelyet egy magyarbarát ukrán szobrász, Beleny Mihály készített és ajándékozott a helyi magyarságnak. Az egykori Rákóczi-kastélyt is útba ejtjük, itt ma iskola működik, udvarán a sztálini terror áldozatainak emléket állító táblát találunk, rajta 149 névvel. Közben élelmiszer-üzletet keresünk, ami szombat délután igencsak reménytelen vállalkozásnak látszik, mi azonban elszántak vagyunk.

Bár én még itthon, csak úgy ösztönből arra készültem, hogy csokoládéval térek haza meglepetésként, (kisgyermekes anyák reflexe), a munkácsi vár múzeumában derült ki, mennyire jó ötlet volt ez. Munkács messze földön híres nem csak épületkerámia-, illetve síléc-, hanem cukorkagyáráról is. A hosszas keresgélés után felfedezett üzletben (amelynek előterében hatalmas műanyag vödrökben kínálnak eladásra búzát, kukoricát, korpát és egyéb gabonaféléket, ettől eltekintve azonban a kínálat nem sokban marad el az ittenitől) egy magyarul is beszélő elárusítónő segít a választásban.

Visszatérőben Jánosiba még utoljára végighallgatjuk a kisgéri asszonykórus teljes népdal-repertoárját, majd rádiós kollégámmal engedélyt kapunk arra, hogy beüljünk a jelen lévő Kárpát-medencei magyar kulturális szervezetek képviselőinek megbeszélésére, ahol arról döntöttek: mivel immár Beregszászban is felavatták a Magyar Művelődési Intézetet, a jövőben a hasonló jellegű intézmények megalakítják a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztalt, az összehangolt cselekvés és működés érdekében. Arról is megállapodás született, hogy 2009-ben a XIV. kulturális fesztivál házigazdája a Csemadok lesz, helyszíne pedig Szlovákia.

A munkácsi várat megkímélte a történelem: szinte teljesen épen maradt fenn

A kárpátaljai szép napok emlékét némileg azért mégis beárnyékolja az az aprócska közjáték, ami kilépéskor a határon játszódott le. Békés vasárnap délelőtt ismét Beregsuránynál vesztegel buszunk, már legalább egy órája, a határőrök pedig semmi jelét nem adják annak, hogy foglalkozni szeretnének velünk. Amikor csoportvezetőnk, megelégelve a helyzetet, leszállt a buszból, és az első egyenruhástól megkérdezte, mikor óhajtanak már szóba állni velünk, a határőr hibátlan magyarsággal csak annyit kérdezett tőle: – Hol a gyorsító? Végül némi euróba került, hogy egyáltalán ránk nézzenek, miközben mi a buszból figyeltük, ahogy a mellettünk lévő sávnál a személyautók csomagtartóját pakolják ki éppen. Előkerült tehát egy jól megtermett vámos hölgy, aki hátborzongatóan kedves mosollyal és egy kis csevegéssel vezette be a vizsgálatot. Apróra kikérdezett minket arról, hol voltunk, mennyi ideig, milyen célból és kinek a meghívására. Érdeklődött, hogy elégedettek voltunk-e a szállásunkkal, majd rátért a lényegre. Első kérdése arra vonatkozott, van-e nálunk nyugtatónak minősülő gyógyszer. Nemleges választ kapott, de azért szolgálatkészen említettünk néhányat a tarsolyunkban található gyógyszerek közül, a széntabletta említése azonban csak olaj volt a tűzre, a hölgy ugyanis rögtön lecsapott rá: – Itt ugyan nem fognak semmitől fertőzést kapni! A továbbiakban tehát mellőztük a kommentárokat, és amikor a hölgy jó hangosan arról érdeklődött, van-e nálunk töltény, lőfegyver és kábítószer, egyértelmű nemet mondtunk. Végül, egy kis szúrópróbaszerű csomagvizsgálat, aztán még némi euró „adomány” után magunk mögött hagytuk az ukrán határt. Nekem mindeközben a már sokat emlegetett Beregszász-dal refrénje csengett a fülemben: „Te se feledd soha, akármerre jársz/ Túl a Tiszán ott van Beregszász”. A magam részéről nem hiszem, hogy ezt el tudnánk felejteni.

(A fotókért köszönetemet fejezem ki útitársaimnak, Láng Orsolyának és Muzsnay Árpádnak, az utazásért pedig az EMKÉ-nek.)