Nem tudom, kiben milyen emlékeket ébreszt ez a dátum, az viszont biztos, hogy számomra sokáig az év legszomorúbb napja volt: az iskolakezdés „gyászos” ünnepe.

És akkor tessék, jön Dávid, és megszületik szeptember 15-én. Nem 13-án, hogy ugyanaznap legyen a szülinapja Alpárral, és nem 14-én, hogy anyuka és két fia egymást követő három napon szülessen. Nem, ő 15-ét választotta, és meggyőződésem, hogy nem véletlenül: bár még nincs egy hónapos sem, öntudatosan tudja, hogy mikor mit akar, és ki is követeli magának – ahogyan egy pici gyermek teheti: sírással. „Megbolondulok!” – értékeli néha Alpár a produkciót, s bedugott fülekkel, szinte beszélő szemekkel néz ránk: csináljatok már valamit vele! Ilyenkor enyhe káröröm fut végig rajtam: úgy kell neked, most visszakapod! – bár azért azt hozzá kell tenni, hogy korántsem olyan vészes a helyzet Dáviddal: amennyire visszaemlékszem, Alpár klasszisokkal sírósabb volt.

Apropó, emlékezet: gyakorló szülő ide vagy oda, sok esetben bizony nem tudjuk, hogyan is volt öt évvel ezelőtt, és ugyanolyan végletekbe esünk: miért nem alszik Dávid? Miért alszik annyit? Ez a gyerek nem eszik eleget! Jaj, ez a gyerek állandóan csak enni akar! – és még sorolhatnám. Közben pedig az idő ugyanúgy repül, mint egykor Alpárral: Dávid lassan már egy hónapos, és már el is hagyta azt a „szokását”, hogy evés után csuklik – újabban ugyanis evés után hányik... Büfiztetés? Ja, persze. Akkorát tud büfizni, mintha legalábbis nem anyatejet, hanem egy korsó sört gurított volna le a torkán egyvégtében. De ez még nem zárja ki a csuklást, mint ahogy a csuklás sem zárja ki a böfizést: különböző forgatókönyvek szerint csuklik majd böfizik, és böfizik majd csuklik. Közben pedig néha visszajön egy kis tej – vagy egy kicsit több. Dávid mindenesetre máris ismeri Murphyt, ugyanis legelőször 5 perccel azután történt ilyen, hogy ágyneműt cseréltünk...

A csecsemőkor efféle, mondhatni, természetes velejáróit leszámítva azonban szerencsére minden megy, mint a karikacsapás, az egyetlen gondot csupán az a hűlés jelenti, amelyet a feleségem vélhetően a kórházból hozott haza, és amelyet előbb-utóbb csak elkapott Dávid is. Egyetlen velejárója, hogy szortyog, és ugyebár kifújni még nem tudja az orrát. Marad hát az orrszívó, amit persze enyhén szólva nem szeret, és amit mindig az a csúf szakállas bácsi – vagyis én – dug be az orrába, miután valami löttyöt (beavatottaknak: fiziológiás oldatot) csepegtet bele. Úgyhogy nagyon remélem, hamar kigyógyul a hűlésből, különben persona non grata leszek nála – amire sajnos jó esély van, ha arra gondolok, hogy Alpár mennyi hűlést fog majd hazahozni „neki” az oviból. Alpár egyébként minden várakozást felülmúlóan jól fogadta az új jövevényt: simogatja, fogja a kezét, és zokszó nélkül fogadta el még azt is, hogy vége az „anyás” éjszakáknak: a helyét át kell adnia Dávidnak – avagy Dávidkutnak, ahogyan ő becézni szokta. A testvérféltékenységnek egyetlen jele, hogy azóta sokkal ragaszkodóbb lett, és néhány napig ötpercenként biztosított minket arról, hogy ő szereti mámát, tátát meg Dávidot is. Még akkor is, ha sír. A minap például görcsök miatt törött el a mécses, feleségem nyugtatgatta: – Nem baj, mindjárt jön tátá, és hoz neked cseppet, hogy ne fájjon!

Alpár, aki a szobában játszott, erre ártatlanul nézett fel:

– Dávidnak is van tátája?

– Hát, neked is van tátád, és neki is – jött a válasz, majd kis gondolkozás után Alpár újabb kérdése:

– És neki ki a tátája?...