Amikor az Oszmán Birodalom a XV. század második felében magába olvasztotta az albánok lakta területeket, albánok tömegei vándoroltak el földjükről, túlnyomó részük itáliai területekre. Szicíliában és Calabriában még ma is léteznek jelentős albán tömbök. Albán diaszpóra alakult ki a későbbi évszázadokban Nyugat-Európában, Észak-Amerikában, Ausztráliában, Törökországban, Bulgáriában és másutt is.

Amikor az 1912–13-ban lezajlott balkáni háborúk nyomán létrejött az önálló albán állam, a nagyhatalmak úgy szabták meg határait az első balkáni háborút lezáró 1913-as londoni szerződésben, hogy albánok lakta területek maradtak délszláv államok és Görögország birtokában. Ekkor került Szerbiához Koszovó is, jóllehet a terület lakosságának többségét az albánok alkották. Az ő óhajuknál – hogy tudniillik Tirana fennhatósága alá kerüljenek – azonban többet nyomott a latban az az angol–francia törekvés, hogy stratégiai ellenlábasukkal, az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben, Szerbiát erősítsék a Balkánon.

Új ország született...

Koszovó függetlenségének ez év februárjában történt kikiáltása óta gyakorlatilag két albán állam létezik. Az Albánia és Koszovó határain kívül élő albán népesség legnagyobb egybefüggő tömbje Macedóniában található. A 2001-es macedóniai szláv–albán fegyveres összecsapások után létrejött ohridi hatalommegosztó egyezmény értelmében, az albán kisebbség az össznépességen belüli hányadának megfelelő, (minimum) 25 százalékos arányban részesedik a macedóniai államhatalomban. Ezen felül az albán kisebbség a korábbinál sokkal szélesebb körű autonómiát kapott azokban a macedóniai körzetekben, amelyekben többséget alkot. Ali Ahmeti, a macedóniai albánok legbefolyásosabb vezetője, mégis az összes albán egyetlen államban való egyesülésének híve, és vannak olyan macedóniai albánok is, akik Koszovóhoz akarnák csatolni az általuk lakott területeket. A macedóniai szláv többség bizalmatlanul és félelemmel tekint az albán kisebbségre, amiben szerepet játszik a demográfiai tényező is: az a körülmény, hogy míg a macedóniai szláv lakosság lélekszáma csökkenő tendenciát mutat, az albán családokban általában bőséges a gyermekáldás.

A Szerbia déli részén – Presevo, Medvedja és Bujanovac – térségében élő albánok minden tekintetben bojkottálják a szerb államot, és körükben is megvan az az igény, hogy csatlakozniuk kellene Koszovóhoz, illetve az, hogy minden albánt egyetlen államban kellene egyesíteni.

Ez azonban a jelenlegi realitásoktól elrugaszkodott ábránd – véli a Frankfurter Allgemeine Zeitung elemzője. Nem támogatják a nagyhatalmak, s Tirana is elutasítja az elképzelést. Ráadásul az albánok erősen megosztottak. Nem is annyira a sokszor emlegetett nyelvi széttagoltság (a geg és toszk nyelvjárás jelentős elkülönülése és a számos aldialektus, amelyeket az albánok többsége meg sem ért) áll a nagyalbán egyesülési törekvések útjában, mint inkább az albán társadalom szerkezete. Az albán közösségek klánokra tagolódnak, s bár a klánok vezetői óriási hatalommal bírnak saját közösségükben, hatalmuk köre nem terjed túl néhány falun. Az egyes klánokat, sok esetben hosszú múltra visszatekintő, ádáz ellenségeskedés állítja szembe egymással.

Arra is akad azonban példa, hogy az albán kisebbség lojális a szláv többség államához. A 670 ezer lakosú Montenegróban 48 ezer albán él a legutóbbi (2003-as) népszámlálás adatai szerint, az összlakosságnak valamivel kevesebb, mint hét százaléka. Többségük a főváros, Podgorica környékén, illetve a tengerparti Ulcinj város térségében lakik. A montenegrói albán kisebbség elégedettségében nagy szerepe van annak, hogy Milo Djukanovic montenegrói miniszterelnök felismerte: a Szerbiától való elszakadásra törekvő montenegrói kormánynak nagy szüksége van a köztársaságban élő kisebbségek támogatására, így hát inkább megnyerésükre törekedett, semmint kirekesztésükre. Részben ennek is köszönhető, hogy Podgorica (2006-ban) sikerrel járt függetlenségi törekvésében. Montenegró azonban valószínűleg inkább szerencsés kivétel e tekintetben, semmint a szláv–albán ellentétek feloldásának modellje.