label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
« vissza

Mentor – Szimpatikus embertudomány – hagyni kellene a lelkünket érvényesülni (I. rész)

Szilágyi N. Sándor nyelvész: a világ egyben van, csak a tudomány van feldarabolva
Létrehozva: 2016. október 11. 15:43

SZERZŐ: SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD   

TEMPFLI ZSÓFIA FELVÉTELEI
TEMPFLI ZSÓFIA FELVÉTELEI
Sanyi bácsi – ahogy mindenki ismeri – gondolkodik a világról és az emberről, a dolgokat rendesen körbejárja, meghányja-veti, majd megfogalmazza a sablonszövegektől igen, de a bírálattól nem mindig mentes, azonban mindig kedvesen, udvariasan tálalt álláspontját. Ez már abból a nyelvi fordulatából is érződik, hogy még azokat a gondolatokat is egyes szám első személyben fogalmazza meg, amelyekkel nem tud azonosulni. Elemeztük a magyar gyűlölködés dinamikáját, hangsúlyoztuk a lélek fontosságát, a szerelem megmérhetetlenségét… Pontosabban Sanyi bácsi tette mindezt. Mi meg csak hallgattuk.

Aki nincs velem, az ellenem van!

 

Legfrissebb írásában (Egy túlméretezett kísérlet cseppet sem meglepő eredményei, maszol.ro, 2016. október 6.) olyan pragmatikai kísérletnek nevezi a legutóbbi magyarországi népszavazást, amelyben tulajdonképpen olyan ironikus kérdést tettek fel az embereknek, ami ahhoz hasonlít, mint amikor egy gyermek felmászik valahova, és azt kérdezzük tőle: Azt akarod, hogy kitörjön a nyakad? Amint írja, az ilyen kérdésre nem szokás igennel vagy nemmel válaszolni, viszont ha mégis kikényszerítik a választ, akkor előre borítékolható a nemleges válaszok elsöprő többsége. Lehetséges-e olyan nyelven kifejteni kényes politikai kérdésekben tudományos igényességgel megalkotott okfejtést, hogy az embert ne sorolják be egyből valamelyik szekértáborba?

– Attól tartok, hogy – legalábbis a magyarok esetében – ma ez nem azon múlik, hogy az ember tudományos igényességgel fogalmaz-e meg valamit, hanem attól függ, milyen az a vélemény, illetve konklúzió. Ha én elmondok valamit, és az nem talál azzal, amit valamelyik politikai felekezet hitelvként vall – mert az emberek már mondhatni vallásos hitbeli meggyőződésként fogják fel a saját pártszimpátiáikat –, akkor teljesen mindegy, hogy oda tartozom-e, vagy sem, engem úgyis az ellentáborba fognak besorolni. Tehát mindegy, milyen nyelven írtam meg, és az is, hogy az egy szakszerű okfejtés, amiben nincsen semmiféle politikai jellegű érvelés (magyarok körében ez ma sajnos majdnem szinonimája annak, hogy nem szidok senkit), sőt, egyáltalán semmi köze a pártpolitika különböző csoportjaihoz: egyszerűen az, hogy olyat írok, amivel valakik nem értenek egyet, rögtön kiváltja azt, hogy engem besorolnak a másik csoportba.Többször megtörtént már velem, hogy írtam valamit, ami valakiknek nem tetszett, és rögtön megjelentek a Facebook-oldalamon olyan hozzászólások, hogy „na, már megint a liberálisok”. Pedig én nem voltam liberális soha. Egyszerűen mondtam valamit, ami csak azért minősül leszólandó liberális vagy fideszes véleménynek (így is jártam már!), mert nem talál azzal, amilyen a besorolók véleménye szerint kellene legyen.

 Szilágyi N. Sándor 

• 1948-ban Újfegyverneken született (Bihar megye)

• erdélyi magyar nyelvtudományi szakíró, szerkesztő, publicista, egyetemi tanár

• a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) magyar nyelv- és irodalomból szerzett egyetemi diplomát 1972-ben (ugyanitt doktorált 1999-ben)

• 1972–1990 közt a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője Bukarestben

• 1990–2013 közt a BBTE BTK Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéken egyetemi oktató, 2013-tól ny. egyetemi tanár

• kutatási területe: elméleti és magyar fonológia, kognitív nyelvészet, szociolingvisztika, nyelvi emberi jogok

• számos könyv és tanulmány szerzője

• szimpatikus embertudományi előadásai elérhetők a Facebookon – keresőszó: Sanyi bácsi szemináriuma

Ez nagyon érdekes: az embert mindig a más véleményen levők sorolják be az ellentáborukba. Ha valamit írtam, ami alapján besoroltak mondjuk a liberálisok közé, akkor az nem jellemző, hogy ugyanannak az alapján a liberálisok is besoroltak volna maguk közé. És ez valahol érthető is, hiszen az ilyen besorolást mindig az ellenérzések váltják ki. Ha van egy vélemény, ami nem egyezik az enyémmel, és nem tudok vele mit kezdeni, akkor egyetlen magyarázatot tudok rá találni: ez azért olyan, mert a szerző azok közé tartozik, akiknek a szavára tudjuk, hogy nincs mit adni.

Nagyon kényelmes dolog ez, mert így az ember meg tudja magát óvni a gondolkodás fáradalmaitól. Elég csak besorolni valakit valahová, mert ha egyszer oda soroltuk, akkor világos, hogy ha ő mondott valamit, avval nincs miért foglalkozni, nem is kell gondolkodni rajta. Hiszen ha a szerző ilyen vagy amolyan, akkor érthető, hogy ezt mondja. Rendszerint még azt is pontosan tudják, hogy kik fizetik ezért, mert hát ugye normális ember magától ezt nem gondolhatja így, nyilván pénzért csinálja. Van ilyen reakció a mostani cikkemre is: az egyik kommentár szerint ilyen hosszú cikket nem ír az ember érdek nélkül.

Ez teljesen jellemző arra, amivé ez a szétpolitizált magyar világunk lett. Azért teszem hozzá, hogy magyar, mert azért nem mindegyik ennyire ilyen. Mi jól látjuk, hogy a románoknak is van elég bajuk, náluk is van népi szinten egy elég indulatos viszonyulás, de ott nincs ez a tömegszintű acsarkodás két tábor között. Nagyon rossz dolgokat mondanak a politikáról az emberek, de ha megfigyeljük, az nem arról szól, hogy „azok a gazemberek a másik oldalon”, hanem általánosságban véve „a politikusok mind gazemberek”. Tehát nem táborokról van szó a románoknál, legfeljebb arról, hogy az embereknek kezd végképp elegük lenni a politikusokból, és én nem is vagyok benne biztos, hogy erre semmi alapjuk ne lenne.

 

Politikát, szeretettel? Körberöhögnének…

 

– A magyarok esetében sajátosan alakult ez ilyenre. Ennyire rossz helyzetben ilyen szempontól Európában szerintem sehol sincsenek az emberek. Mindenfelé vannak végletes irányzatok, szélsőjobbtól szélsőbalig, de az nem ok arra, hogy az emberek az egymással való emberközi kapcsolataikat is aszerint alakítsák, hogy a másiknak mi a politikai preferenciája. A magyaroknál ez elég tragikusan így van. Családok mennek szét azért, mert a férj és a feleség nem ugyanolyan véleményen van bizonyos politikai dolgokban. Erre vannak konkrét példák. Ez nem egy normális állapot. Evvel kellene valamit kezdeni, de sajnos a legkevésbé a politika szereplőinek az érdeke ez. Ők úgy látják, hogy ez nagyon jól van így, mert így lehet biztosítani a támogatókat, sőt növelni a saját táborukat.

Pedig ebben van valami felfoghatatlan. Mindegyik politikai csoport vagy párt azt mondja, hogy át kell rendezni a politikai erőviszonyokat, illetve meg kell erősíteni a hatalmi pozíciót, ha abban van. Csakhogy egy annyira szétpolitizált országban, mint amilyen Magyarország, ott már gyakorlatilag mindenkinek, aki politikai támogatóként szóba jöhet egyáltalán, már megvan a maga pártpreferenciája. Tehát a saját pártomnak nincs, ahonnan új támogatókat szerezzek, mert nincs olyan semleges terület, ahonnan halászni lehetne, ez csak úgy lenne lehetséges, ha egy másik párt támogatóiból csábítok magamhoz embereket. De ha én egyfolytában úgy beszélek róluk, hogy „ezek idióta barmok és gazemberek”, akkor mit képzelek mégis: hogy ettől fognak majd megszeretni, és jönnek majd csőstül, hogy mihozzánk akarnak csatlakozni? Így nem lehet, az biztos. Ezzel csak a feszültség növekszik, és csak arra jó, hogy bebetonozza a mostani, pillanatnyi erőviszonyokat. Ezek ugyan előre nem látható dolgok miatt menet közben persze változhatnak, de nem azért, mert valamelyik párt olyan hatékony lenne abban, hogy a másik támogatói közül nagyon sok embert tudna maga mellé állítani.

Ha valaki tényleg meg akarná változtatni az erőviszonyokat, vagy meg akarná erősíteni a maga pozícióját, akkor pont a fordítottját kellene csinálnia. Itt csakis az működhet, ha szeretettel szólítom meg azokat az embereket, akiknek más a véleményük, beszélgetésre hívom őket. Ha nem bántom és szidom őket, hanem ember módra közeledek hozzájuk, akkor van esély, hogy ők is közeledni fognak hozzám. De ha Magyarországon azt mondanám ma, hogy szeretettel kell közelíteni a másik oldalhoz – nem okvetlenül a kereszténység alapelvét komolyan is véve, hanem egyszerűen stratégiai meggondolásból, ha ott már csak azt értik –, körberöhögnének. Mi az, hogy szeretettel? Ezeket?

 

A fontosabb az, hogy a szomszéd kecskéje pusztuljon el

 

– Az emberek politikához való rossz viszonyulásából eredő irracionális ellenségeskedés kérdése régebb óta foglalkoztatja. Nemrégiben az egyik cikkében azt írta, hogy a magyarság egyik fő ismertetőjegye lassan az ádáz gyűlölködés lesz (Én ember szeretnék maradni, ha nem nagy baj, maszol.ro, 2016. augusztus 12.), és hogy sajnos Erdélyben is egyre jobban terjed ez. Elmondta, hogy Magyarországon mi nem működne. Itthon mit lehetne tenni ez ellen?

– Ez egy elég nehéz kérdés, mert itt ráadásul az is bonyolítja a dolgot, hogy az emberek egy elég jelentős csoportjában nagy a hajlandóság arra, hogy a magyarországi mintát vegyék követendőnek.  Vannak, akik a saját magyarságuknak valamiféle kifejeződését látják abban, hogy hogyan viszonyulnak – ahogy mondani szokták – az anyaországhoz. Világos, hogy aki – szinte elvből – nagyon pozitívan viszonyul mindenhez, ami anyaországi, az természetesen az ott gyakorolt formákat is jónak látja. Azt gondolják, hogy ezt kellene eltanulni, mert hát igazodni kell valamilyen mintához. De azért tán mégsem a legrosszabb európai mintát kellene alapul venni. Nagyon sok jó dolog is van ott, persze, amiket el lehet tanulni, de nem lenne muszáj mindent átvenni.

Az erdélyi magyar politizálás többek közt abból az igényből is indult el, hogy nekünk magyaroknak legyen meg a magunk politikai képviselete a parlamentben, amelyik az érdekeinket képviselje. Van nekünk tehát magyar pártunk, most már nem is egy. Ezek a pártok eleve úgy vannak kitalálva kezdettől fogva, hogy csakis a magyarok támogatására számíthatnak. Ha néha egy magyar pártra szavaznak is románok, azok inkább proteszt szavazatok, pont amiatt, amit az imént is mondtam: az emberek ki vannak ábrándulva az egész román politikából. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a románoknak, legalábbis a sztereotípiák szintjén, nagyon rossz véleményük van a románokról, és nem is vicc, hogy nekem sokkal jobb véleményem van róluk, mint nekik magukról. Ha kimegy az utcára, minden sarkon azt hallja, hogy „la noi n-o să fie niciodată ca…”, vagyis nálunk sosem lesz úgy, mint ahogy jobb helyeken lenni szokott, mert mi románok már csak ilyenek meg olyanok vagyunk.

A mi magyar pártjaink tehát inkább csak a magyarokra számíthatnak. Ahhoz, hogy a „játékot” a magyarországi minta szerint el lehessen indítani, kell legalább két párt, hogy rendesen tudhassanak egymással civakodni. Ez a feltétel most már megvan: van, nem is kettő… Eddig mi nem alkalmaztuk ezt a mintát olyan kemény formában, mint Magyarországon, viszont az, hogy lett kettős állampolgárság, amihez röviddel azután választójog is társult, nagyon is reálissá tette azt a veszélyt, hogy az a fajta politizálási forma és stílus – és ami a nagyobb baj, az emberek egymással való kapcsolataiban a politikának a befolyása – itt is egy pont olyan bolondokházát alakítson ki, mint amilyenné Magyarország alakult, ahol lassan már élni sem lehet. Nekünk ez nem hiányzott.

 

A kettős állampolgárság érzelmileg fontos, nem szabad vele csúfolódni

 

Mikor a kettős állampolgárságról megszületett a törvény, azt mondtam, hogy ez nagyon jó dolog, mert én mindig az emberekre gondolok, és azt nézem, hogy valami mire jó az embereknek. Elgondoltam azt a sok embert, akik talán nem is tudják pontosan, hogy miért, de olyan jólesne nekik, ha ők is magyar állampolgárok lehetnének. És miért ne éreznék magukat jobban, még ha olyan sok gyakorlati haszna nincsen is? Mikor a státustörvény alapján a magyar igazolványt bevezették, akkor láttam a tévében egy szlovákiai idősebb férfit, aki egy nagyon kedves dolgot mondott: „eddig is tudtuk, hogy magyarok vagyunk, de most már látjuk is”. Az, hogy lett magyar igazolvány, majd kettős állampolgárság, érzelmileg sok embernek fontos. Meg kell ezt érteni, és nem szabad ezzel csúfolódni. Ez az embereknek a természetes reakciója, igenis sokan vannak, akiknek érzelmileg nagyon fontos hinni abban, hogy őrájuk az anyaország is gondol.

De azt nem tudják, hogy ettől félni is lehet. Mikor nem sokkal később felmerült, hogy legyen választójog is az állampolgárság mellé, én ettől nagyon félni kezdtem. Arra gondoltam, hogy ide fognak jönni a választási kampányukkal, és behurcolják azt a gyalázatos elmevírust, ami szerint működik az egész magyar politikai tárgyú közbeszéd. Ha ez itt is felerősödik, a magyar pártjaink és „táboraik” között, avval mi nagyon rosszul járhatunk. Fel lehet futtatni egy olyan diskurzust, amivel egy kisebb párt is tud elég nagy támogatást szerezni, és akkor bizony könnyen megjárhatjuk, hogy a végén parlamenti képviselet nélkül maradunk. Az internetes oldalaink kommentárjaiban már most látszik, hogy ez kezd is működni, amit jelez a nem is kevés „mocsok udémérések”, „hülye EMNP-sek” és hasonlók. Egy pártot még csak el tudunk látni a szükséges választókkal, hogy a választási küszöböt elérjék, és bejussanak a parlamentbe, de hogyha majd kettő is indul, és mindegyik nagyon ráhajt, márpedig a kampányban ráhajt az ember, akkor könnyen megtörténhet, hogy egyiknek se jön össze. És nem azt fogják majd mondani, hogy „de kár, hogy nem kötöttünk valamilyen egyezséget”, hanem azt, hogy „semmint, hogy ilyen gazemberek kerüljenek oda, mint »ezek«, inkább ne menjen oda senki”, mert a fontosabb az, hogy a szomszéd kecskéje pusztuljon el, és nem az, hogy a mienkkel mi lesz.

És nem is csak az eredményesség szempontjából látom ezt bajnak, hanem főleg azért, mert ez borzasztó nagy károkat tud okozni az emberi kapcsolatokban, márpedig az embereknek van bajuk elég ezen kívül is. Kinek hiányzik még az, hogy mindenféle indulatokkal megtöltsék, aminek semmi egyéb értelme nincs, csak az, hogy valakik mindenáron győzni akarnak? Nem azért, mintha profibbak lennének, és jobban tudnák majd csinálni, nem. A focimeccsen se kérdés, miért akarunk győzni: azért játszunk, hogy győzzünk. Ennyi.

 

Nincs racionális érv a zenére: a lelkünknek szól, nem az eszünknek

 

– Több bölcsész barátomtól hallottam, hogy az egyetemen szimpatikus embertudományt is tanít, aminek videóanyaga elérhető online is. Miről szól ez a diszciplína?

– Valóban fent van az interneten, szerintem megér 26 órát, hogy az ember végighallgassa. Persze nem kell egyszerre, 18 részre van osztva. A Facebookon a Sanyi bácsi szemináriuma nevű oldalt kell keresni, ahonnan ezeket el lehet érni.

Miről szól ez? Ha embertudomány, akkor arról szól, hogy kik is vagyunk mi, emberek, milyenek is vagyunk, miért is vagyunk ilyenek. Ha ezt az ember megérti, akkor azt is jobban megérti, miért vagyunk képesek annyi hülyeséget is csinálni tömegméretekben, miközben van egy nagyon hatékony racionális eszünk. Viszont a kurzusokból kiderül,  hogy az nem minden.

Mondhatnám, hogy ez multidiszciplináris terület, de sokkal jobban szeretem azt mondani, hogy indiszciplináris, mégpedig azért, mert a világ egyben van, csak a mi tudományunk van diszciplínákra feldarabolva. Hogyha valamit meg akarunk érteni, akkor egyben kell nézni az egészet, és nem kell diszciplínákra felosztani. Márpedig az ember egyben van, és nemcsak úgy magával, hanem mindennel, amit létrehoz: a beszédével, a zenéjével, a tudásával, az egész viselkedésével és a világával. Persze az világos, hogy ez a tudománynak egy másfajta művelését jelenti, de sokkal jobb esélyt ad arra, hogy sok mindent megértsünk.

Hogy miért „szimpatikus”? Azért hívják szimpatikus embertudománynak – illetve ez túlzás, mert én hívom így, egyelőre még nem hívják így, de remélem, hogy majd fogják –, mert az embertudomány nem olyan, mint például a fizika. A fizika jellemzően a világ élettelen dolgaival foglalkozik, ahol egy elmélet igazolásához elég, ha egy abból következő, illetve arra építhető hipotézist minden kétséget kizáróan igazolni tudok egy kísérlettel.

Az embertudomány egy kicsit más, mert az rólunk szól, emberekről. Mikor egy embertudományos elmélettel találkozunk, ami le akar bennünket írni, hogy milyenek is vagyunk, akkor az egyes tételeiről nemcsak azt tudjuk megállapítani, hogy komolyan vehető érvekkel vannak-e alátámasztva, hanem mivel ezek rólunk szólnak, mi azt tudjuk érezni is, hogy az tényleg mirólunk szól, vagy beszél ugyan valamiről, de ember olyan biztos nem lehet. A „szimpatikus” eredetileg épp ezt jelenti: együtt-érezni. Például: a mai racionalista embertudományos paradigma egyik jeles képviselője, Steven Pinker azt mondja, hogy az emberek számára a nyelv nagyon fontos, mert annak értelme van, azt meg lehet racionálisan indokolni, hogy miért jó az, hogy van nyelvünk, és miért jobb ha van, mint ha nem lenne. Ezzel szemben a zene teljesen haszontalan, arra nem lehet semmilyen racionális érvet felhozni, miért lenne az embernek szüksége zenére is, tehát azt mondja, hogy ha ma eltűnne a zene, nem történne semmi, a világ menne tovább, mintha mi sem történt volna. Ő ezt racionális érvekkel elmagyarázza, nincs is vele szemben semmi érvem, de azt mégis érezzük mindnyájan, hogy ez mirólunk bajosan szólhat, és akkor az elég ok lehet arra, hogy ehhez gyanakodva viszonyuljunk, és próbáljuk másutt keresni a zene értelmét, mint ahol ő nem találta sehol.

Én úgy gondolom, hogy ha ma eltűnne a zene, ma nem történne semmi. Holnap azonban a világon nagyon érdekes dolgok történnének: a világ különböző pontjain az emberek egymástól függetlenül feltalálnák a zenét. Az hozzátartozik az emberhez. Nem csoda különben, hogy a racionalista embertudomány ezt nem tudja racionálisan megindokolni, mert a zene nem az eszünknek szól. A zene a lelkünknek szól. Csak ahhoz egy olyan tudományos emberkép kell, ahol azt el lehet egyáltalán helyezni. A szimpatikus embertudomány a mai főárambeli embertudomány tudományos emberképénél egy sokkal szimpatikusabb tudományos emberképet épít fel.

Itt is lehet olyan bolondokháza, mint Magyarországon
Itt is lehet olyan bolondokháza, mint Magyarországon

A forgalomban levő emberkép a csodálatos elménkről szól, a szimpatikus embertudomány azonban figyelembe veszi, hogy nekünk van elménk, az igaz, és nagyon jó, hogy van, de van lelkünk is, ami egy sokkal nagyobb rendszer, és ami sokkal hatékonyabb sok mindenben. Ez nem a halhatatlan lelkünkről szól, félre ne értse valaki. Csányi Vilmos tanár úr, miután végighallgatta az előadásokat, etológus természettudósként éppen annak örült, hogy végre van egy tudományosan is használható lélekfogalmunk, amire tényleg szükség van. De a lelkünk nemcsak azért fontos, hogy a zenét feldolgozza, hanem sok esetben fontos lenne figyelni rá. Ha mára nem lenne kulturálisan úgy háttérbe szorítva, akkor ez a világ nem úgy nézne ki, mint ahogy most kinéz.

A 17–18. század óta Európában egyre inkább érvényesülő racionalizmus nyomán egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk az elménknek, mindenféle kulturális formákat találtunk ki, hogy csak azt hagyjuk érvényesülni, és hogy a lelkünket visszaszorítsuk. Pedig abban rengeteg jó dolog van, amire nekünk nagy szükségünk lenne, csak hagyni kellene érvényesülni. Ilyen például az emberi jóérzés. Az nem egy racionálisan levezethető dolog, de ott van mindenkiben. Hogyha ezt visszaszorítják, akkor történhet meg, hogy olyan kampány lesz a népszavazáshoz, amilyen lett. Például, hogy „jönnek a migránsok és megerőszakolják a feleségedet”, ilyenek. A jóérzés ott van az emberekben, érzik, milyen mocsok dolog ez az egész, de valahogy annak egy racionalizmusra alapozó világban nem tulajdonítanak semmi jelentőséget, mert azt mondják, hogy avval nem kell foglalkozni, csak azzal, ami észszerű.

Pedig nagyon sok olyan terület van, ahol ha a lelkünket kihagyjuk, és mindent, ami ahhoz tartozik, csak mert az nem racionális, akkor nem mehetünk semmire. A 90-es évek elején, mikor itt a magyar–román viszony még nagyon feszült volt, többször is részt vettem olyan dialógusokon, ahol a magyarok és románok közötti konfliktusról beszélgettünk. A konfliktus komplikált dolog. És ilyenkor mindig akadt egy okos ember, aki jött a nagy bölcsességgel, hogy „most az érzelmeket tegyük félre, beszéljük meg racionálisan a problémát”. Mondtam, hogy ez azt jelenti, hogy beszéljünk bármiről, csak egyedül a konfliktusról ne, hiszen a konfliktus legnagyobb része érzelmi természetű. Ez nyilván egy menekülés is volt, mert az emberek félnek a konfliktustól, ezért úgy ültek le oda, hogy „úristen, mi lesz itt, magyarok, románok egymással szemben”, amit ki lehet védeni azzal, hogyha nem arról beszélünk, amiért összeülünk.

Én úgy tapasztaltam eddig, hogy ez a szimpatikus embertudomány tényleg szimpatikus, mert akik ezt az egyetemen végighallgatták, örömmel fogadták, hogy végre valami olyat hallanak, amit első évtől reméltek, hogy hallani fognak, vagyis amiről úgy érzik, hogy ez most tényleg róluk szól, de mindig egyebet hallottak addig. Nagyon jó visszajelzéseket kaptam azoktól is, akik ezt az interneten hallgatták végig.

Persze kérdés lehet, hogy ez miért nem könyv formájában van. Az ember általában könyvet írna erről. De ezt elég nehéz lenne megcsinálni könyv formájában. Mit tehetnék könyvben olyankor, mikor egy zenei vagy videórészletre van szükségem? Meséljem el, milyen az a zene? Lehetetlenség. Ez olyan, ami eleve multimédiás környezetbe kívánkozik, mert ott be lehet vágni egy filmrészletet, egy videót, amire szükség van. Még az is hozzátartozik valahogy, hogy élőbeszéd formája legyen. Ha ugyanezt leírnám papírra, az nagyon nem az lenne, mint élőbeszéd formában.

Lehet, hogy tudománynak ez nagyon furcsának tűnik. Amint említettem, ez egy indiszciplináris dolog, tehát van olyan része, ahol nyelvről beszélek, más helyen irodalomról, harmadik helyen zenéről, van, ahol genetikáról, biológiáról, etológiáról, még tudományelmélet is van benne. Olyan része is van, ami matematika. És ezt már végighallgatta nyelvész, irodalmár, matematikus, fizikus, pszichológus és még ezeken kívül más szakterületekről is. A teológustól tartottam, hogy mérges lesz, de nem lett: azt mondta, teológiai szempontból is teljesen rendben van, sőt, a katolikus teológus hallgatóit küldeni fogja, hogy jöjjenek erre az előadásra, mert a szentségtanhoz ez nagyon fontos. És nekem biztató, hogy az ilyen tudományok komoly művelői közül egyik sem jelzett vissza olyasmit, hogy az ő szaktudománya szempontjából valami elszállt dolgot mondtam volna.

Ebből akkor annyit meg lehet állapítani, hogy ez nem tudománytalan. Az, hogy tudományos is, ebből még nem következik. Ez attól is függ, hogy milyen kritériumokat állítunk fel arra, hogy mi az, ami tudományos. A mai racionalista paradigma tudományosságkritériumai szerint ez nem prototipikusan tudományos, mert ott tudományosságon azt értik, hogy legyenek ott a mérési eredmények meg a statisztikák. De én nem hiszek abban, hogy az embert csupán a mérhető paramétereivel le lehetne írni. Az embernek van egy sor olyan jellemzője, ami nem mérhető. Ki tudná azt megmérni és számokban kifejezni, hogy valaki mennyire szerelmes? Ha nem mérhető, akkor mit csináljunk? Tegyünk úgy, mintha az ember soha nem volna szerelmes? Az úgy nagyon könnyű, hogy kiiktatom azokat, amiket nem tudok megmérni, és csak azokkal foglalkozom, amiket meg tudok. De az egy olyan redukcionizmus, amit ha komolyan veszek, akkor az embert a számítógép szintjére redukálom. Mintha azt nézném benne, hogy hogyan működik ez a logikai rendszer, hogy milyen a bemenet, milyen a kimenet… Én nem hiszem, hogy az ember ilyen.

 

II. RÉSZ

 

A rovatot támogatja:

 

 

 

 

További cikkek:

http://archivum2.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPMainArticleScreen.vm/id/5136

„Nagy álmom posztulátumokra alapozva fényre szabni a fizikát”

„Az egyházamnak tudnia kell önmagáról, hogy relációs valóság, egy tükörkép”

http://archivum2.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PMainArticleScreen.vm/id/5141 http://archivum2.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PMainArticleScreen.vm/id/5150

Aki majdnem az életét adta a tudományért

A sejtek matematikájának gyönyörű szimfóniája, az élet

Az online környezetünkben is meg kell tanulnunk tájékozódni Már 250 éve tartunk tőle, de nem fog eltűnni az irodalom

Az online környezetünkben is meg kell tanulnunk tájékozódni

Már 250 éve tartunk tőle, de nem fog eltűnni az irodalom

http://archivum2.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/archive%2CPArchiveArticleSelectedScreen.vm/id/5187/mainarticle/true/web/false/quick/false/ynews/false

A piros láda kérdéseket, nem válaszokat ad

Ami a daganatos kockázatomat illeti: békésen várok rá
A pénzügyi eredményesség nem lehet az egyetlen cél

 „Ez így egyelőre eléggé tucatszöveg: az öné is, az enyém is.”

A pénzügyi eredményesség nem lehet az egyetlen cél

„Ez így egyelőre eléggé tucatszöveg: az öné is, az enyém is.”

„Szűnjünk már meg félni a mesterséges intelligenciától” Az nem aggaszt, hogy holnap jégkorszak lesz úgy, mint a sci-fiben

„Szűnjünk már meg félni a mesterséges intelligenciától”

Az nem aggaszt, hogy holnap jégkorszak lesz úgy, mint a sci-fiben
Tele van írva a világ sok-sok ember változatos üzenetével és kérdésével Gyerekkori szöcskéktől, gyíkoktól a szociális rovarok viselkedésökológiájáig

Tele van írva a világ sok-sok ember változatos üzenetével és kérdésével

Gyerekkori szöcskéktől, gyíkoktól a szociális rovarok viselkedésökológiájáig

A háború és béke kérdése az alapvető és legnagyobb perspektíva Amikor a kémiában nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal

A háború és béke kérdése az alapvető és legnagyobb perspektíva

Amikor a kémiában nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal

Bevinni a kétnyelvűséget a hátsó kapun a gazdaságba és a nagyobb nyilvánosság elé Szimpatikus embertudomány – hagyni kellene a lelkünket érvényesülni (II. rész)

Bevinni a kétnyelvűséget a hátsó kapun a gazdaságba és a nagyobb nyilvánosság elé

Szimpatikus embertudomány – hagyni kellene a lelkünket érvényesülni (II. rész)






További főcikkek


További főcikkek
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap