A Váróterem Projekt új előadása úgy beszél színházról, életről, szerelemről, hogy azt feltételezi, ezek mind egységet alkotnak, majd be is bizonyítja. Az Advertego, amit október 24-én mutattak be először, olyan könnyedséggel feszíti a határokat való élet és színház között, valamint színház és közönség között, hogy a néző azt hinné, ez nem is színház, hanem csak egy alkalom arra, hogy mindenki beszélhessen önmagáról.
Látni, hogy a mai színház leginkább arra törekszik, hogy minél közelebb hozza a nézőt a játékhoz, illetve hogy minél jobban beavassa, akár szerves részévé tegye a színháznak. Semmi sem képes ezt jobban célba juttatni, mint egy olyan színjátszó társulat, ami azért jött létre, hogy szakítson a nagyszínházakban általában felvetett normákkal, és közvetlenebb, emberibb hangon szóljon a közönséghez. A Váróterem Projekt már számos, Kolozsvár és Erdély szintjén sikeresnek mondható előadást tudhat maga mögött. Ez részben talán a könnyedségnek köszönhető, amellyel szólnak a nézőkhöz, de főleg a fiatalsághoz.
A közönség is játszik az improvizációra épült előadásban  |
Talán a közvetlen és a fiatalos a két legtalálóbb jelző erre az alternatív színjátszásra. Az Advertego, Botos Bálint rendezésében, nem egzisztenciális témákat, spirituális létkérdéseket kutat, nem a kivételes szereplőről szól kivételes helyzetben, és nem is sztereotípiákat sorakoztat fel. Mégsem lesz felszínes, mert olyan drámai helyzeteket teremt, amelyek a mai átlagfiatalra jellemzőek, gyakori problémákat, amelyekkel állandóan szembesülni kell, de amelyekre nem létezik jó vagy egyetlen megoldás. Talán pont erre keresik a színészek az előadásban a választ a színházban, és a válaszokat sokszor a közönségtől várják. – A közönség végig belement a játékba, végigjárta az utat, és ez nagy meglepetés, mert nem voltunk biztosak ennek a sikerében – nyilatkozta Molnár Bence, a Váróterem színésze. – Az, hogy néha szerepet játszunk, néha meg önmagunk vagyunk, nagyfokú őszinteséget kölcsönöz.
A színészek a saját nevükön szólítják egymást, és saját életükbe engedik picit betekinteni a közönséget. Ezt fokozza, hogy az előadás teljes mértékben improvizációra épül, a próbafolyamatokon kialakult jelenetekből. Olyan helyzet is akad, ami helyben alakul ki, vagyis improvizáció folytán a néző szeme előtt születik, ezeket a kisebb módosulásokat lehet követni a feliratbeli eltérésekben. Viszont a helyzetek könnyen értelmezhetőek, mivel bármilyen kultúrában életszagúvá válik a túlmediatizált magánélet problematikája. Az, hogy létezik egyetlen univerzális Big Brother, aki ebben az esetben a néző, a mindennapokban meg színházzá válik számunkra bárkinek az élete, mert a tömegkommunikáció azt is lehetővé tette – vagy azt az illúziót kelti –, hogy szerves részei vagyunk egymás életének. Az improvizatív jelleg erősíti a közvetlenséget, valamint a terem lerobbant hangulata is hangsúlyozta ezt, mivel semmiféle mesterkéltséget, műviséget nem sugallt. A néző többször is közvetlen szereplőjévé válik a történeteknek, együtt pizzázhat egy kívülről tökéletesnek látszó párral, véleményt mondhat egy párkapcsolat jövőjéről, és választ arra az örök frusztráló kérdésre, hogy „kövér vagyok?”.
Az elsőre szétesőnek tűnő jeleneteket az tartja össze, valamint a cím is arra utal, hogy felszínességről nem igazán beszélhetünk, az én nem egyoldalú, hanem helyzettől függően alakul (át), és ha színházat nézünk, akkor tükörbe nézünk. Egymás életéről, színházáról szól az üzenet, és nem tudjuk, vagy csak sejtjük, hogy miközben nézünk, minket is néz valaki.
