A rendező színidirektor

Az 1911–12-es évadban Janovics elindította a híres sorozatos előadásainak az első ciklusát: a magyar drámatörténeti sorozatot. A magyar dráma történetét szándékozott színpadra állítani. A kezdeményezést a sajtó nagy kételyekkel fogadta, hiszen Janovics a legkorábbi, írott darabokkal akarta indítani, amelyek régies nyelvezete, nehézkes szerkezete akár élvezhetetlen is lehetett volna a kortárs közönség számára. Ám Janovics tervéhez hűen, elszántan és következetesen dolgozott. Huszonkilenc magyar színművet állított színpadra abban az évadban, megírásuk időrendjének sorrendjében, az 1557-ben Sztárai Mihály által írt Az igaz papságnak tüköré-vel kezdődően a 20. század elején kortárs íróknak számító szerzők műveivel bezárólag. A sorozat első estéjén, 1911. október 7-én, Janovics bevezető drámatörténeti előadását követően a kolozsvári egyetemi ifjúság babérkoszorút nyújtott át számára, a drámatörténeti ciklus megalkotásáért. A második és az ezt követő előadásokra egy vagy legfennebb kéthetente került sor.¹ A vállalkozást hatalmas siker koronázta. Mind a közönség, mind a helyi és a központi sajtó nagy elismeréssel adózott Janovics megvalósításának. Az előadás-sorozatból föltétlenül ki kell emelnünk a Bánk bánt, amelyet akkor Janovics új szcenírozással állított színpadra, és amellyel külön nagy sikert aratott. „A pesti lapok ugyancsak a legteljesebb elismeréssel fogadták a Bánk bán új szcenáriumát (...). Magáról a rendezésről mintegy öt tanulmányt írtak jeles esztéták, színházi szakértők (...) Janovics pontos és egységes terv szerint dolgozta ki a művészi játék, modor, hang, világítás, díszletek és összjáték minden kis részletét, úgyhogy annak hatása csak az lehetett, amit az előadásról közönség és kritika megállapított.”² A drámasorozat utolsó előadása után nemcsak a nemes terv előreláthatatlanul nagy sikerét ünnepelték, de Janovics tízesztendős igazgatói jubileumát is. Özönlöttek a gratulációk és az üdvözlő levelek. Janovics megkérdőjelezhetetlenül bizonyított: értékelte és tisztelte a szakma, színháza pedig vitathatatlanul kiérdemelte – a budapesti Nemzeti Színház mellett – az ország második nemzeti színháza titulust.

A magyar drámatörténeti ciklus egy igen jelentős darabja azonban hiányzott a sorozatból, éspedig Madách Tragédiája. Janovics utólag a sajtóban adott erre magyarázatot: „Az ember tragédiáját szándékosan hagytam ki, mert az a remekmű, a világirodalom egyik legnagyobb alkotása, a magyar dráma szerves fejlődésére semmi befolyással nem bír, nincsenek sem követői sem előzményei a magyar drámaírásban. A jövő évben azonban nagy terveim vannak Az ember tragédiájával, új szcenáriummal, új alapokon akarom berendezni.”³

És valóban, a következő évadban olyan újszerű Tragédiát vitt színre, amely az öt órán át tartó előadás dacára sem volt unalmas, többek között amiatt, hogy több jelenetben a korszerű technika vívmányait, nevezetesen a mozgó fényképeket, azaz a filmet használta fel. A mozgóképek színpadi használata nem első próbálkozása volt Janovicsnak, hiszen több mint tizennégy évvel azelőtt, már 1899-ben, a Mozgó fényképek című Blumenthal-Kadelburg által írt bohózat megrendezésekor is filmjeleneteket használt az általa rendezett előadás során.⁴ Ekkor azonban a filmjelenetek a darab témájából adódóan részei voltak a cselekménynek. Az ember tragédiájában viszont, mint ő maga vall erről, „először jelent meg a film a színpadon a színészi játék kísérő, aláfestő és segítő tényezőjeként.”⁵

A film, mint új művészeti ág, és a filmcsinálás lehetőségei ekkoriban már nagy valószínűséggel közelebbről érdekelték Janovicsot, hiszen rövidesen elkészítette az első filmszcenáriumát a Sárga csikó című népszínműből. Addig azonban, amíg elkezdődött volna a nóvumnak számító alkotási mód térhódítása a kolozsvári Szamos-parton, Janovics még két sikeres előadássorozat-tervet valósított meg: az 1912–13-as évadban egy kilenc antik drámát számláló előadássorozatot állított színpadra, 1913–14-es évadban pedig 14 Shakespeare bemutató következett. Mindkét sorozat bemutatóit felvezető előadások kísérték. Az antik ciklus egyes darabjainak a sorozatos bemutatását az irodalomtörténeti korszak jeles kolozsvári szakértője, dr. Csengery János vállalta magára. Bemutatásra került: Aiszkhülosz: Perzsák, Oreszteia trilógia, Szophoklész: Antigoné, Oidipusz király, Euripidész: Medeia, Küklópsz, Arisztophanész: Békák, Plautus: A hetvenkedő katona, Publius Terentius Afer: A testvérek. Az antik sorozat is meglepő sikert aratott, ám a sajtó mégis kétkedéssel fogadta a következő évadra tervezett Shakespeare műveket bemutató sorozatot. Azt írta a Kolozsvári Hírlap: „Nem óhajtjuk a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatóságának ezidei programját előzetes kritikával kísérni, mégis lehetetlen a program mellett elhaladnunk anélkül, hogy kifejezésre ne juttassuk ama véleményünket, miszerint általánosságban amilyen tetszetősnek látszik, részleteiben meggondolva, annyira kivihetetlennek tetszik. Értjük pedig ezalatt főképpen a Shakespeare-ciklust, amit az igazgatóság tizenöt darabbal negyven estén át akar bemutatni. Mi úgy véljük, hogy ez merész vállalkozás, mert nemcsak nálunk, de még a budapesti Nemzeti Színháznál is képtelenség egy szezonban jól, kellő készültséggel, korhű berendezéssel és általában stílusosan tizenöt Shakespeare-darabot lejátszani.”⁶ De fölösleges volt a kétkedés és bizalmatlanság, hiszen, mint az előző két ciklus esetében is, a színház a Shakespeare-darabokkal is osztatlanul kivívta mind a közönség, mind a szakma és a kritika elismerését. Mint tudjuk, a Kolozsvári Színház története elejétől fogva összefonódott a Shakespeare-bemutatókkal. A Hamletet és a Romeo és Júliát az Erdélyi Magyar Nemes Jádzó Társaság felállását követő esztendőben, 1793 novemberében illetve decemberében játszották Kolozsváron. Aztán az évek során többszáz Shakespeare-bemutató került színre, néhánynak a magyar ősbemutatója is Kolozsváron volt. Ám Shakespeare 14 darabját hat hónap alatt bemutatni igen bravúros vállalkozásnak számított. Elsőként, október 7-én, a Felsült szerelmesek került színre, és igen pozitív fogadtatásban részesült. Kereken egy hét múlva a III. Richárd király, és további egy, két vagy három hetes próbaidőszakkal, miközben a színház a megszokott ritmusban, csaknem naponta tartotta előadásait, A makrancos hölgy, Romeo és Júlia, A velencei kalmár, Vízkereszt, vagy amit akartok, Julius Caesar, A windsori víg nők, Hamlet, Szentivánéji álom, Othello, Lear király, majd a Coriolanus következett. A bemutatók sorát végül április 23-án a Macbeth zárta. A Shakespeare-darabok felvezető előadásait többnyire Janovics tartotta, a tizennégy előadásból pontosan tíz alkalommal, akit ezért gyakran külön dicséretben részesített a sajtó. Ezt írta az Ellenzék a Vízkereszt bemutatója kapcsán: „Aki figyelemmel kísérte dr. Janovics igazgató konferánszát, észre kellett vennie, hogy nagy és fárasztó munkája nemcsak az idegen nyelvű források felkutatásában áll, de ő maga is mélyen merül el Shakespeare minden előadott munkájában és annak alakjait, az író célját (...) vonzó irodalmi tónusban tárgyalja. A tegnapi Shakespeare-estének is igen érdekes és értékes része volt Janovics dr. konferánsza, amit a közönség elismerő, meleg tapsaival honorált. És kitűnő volt az új szcenírozás (...). Ez is az igazgató szakszerű rendezésének eredménye.”⁷ A ciklus utolsó előadása, a Macbeth bemutatása a nagy költőfejedelem születésének 350. évfordulóján, április 23-án került sorra, amelyet méltó ünnepléssel élt meg Kolozsvár közönsége. De talán mégsem ez volt a legemlékezetesebb esemény ebben a sorozatban, hanem a Hamlet-előadás, amelyet nemcsak rendezőként, de a címszereplőként is Janovics dr. jegyzett. A kritikusok Janovics elmélyült szerepértelmezését emelték ki. Ezt írta a Kolozsváron megjelenő Újság című lap: „Mikor valaki elérkezik a nagyszerű, a szerepet átfogó megértésének és a szerep lelkének saját énjébe plántáló tehetségének ehhez a stádiumához, akkor megszűnnek létezni előtte a konvencionális színészi mesterkedés trükkjei, raffinériái, szóval az átlag megoldásnak összes szokványos eszközei. Ilyenkor kivetkezik teljesen saját egyéniségéből az előadó, mert (...) nem a játszás, nem a hatás, hanem a szerep szolgálatában áll. Ezt a különös állapotot éreztük meg szinte szuggesztíve, Janovics Hamlet alakításában. Nem a téboly patológiai ábrázolásának naturalisztikus hűségét, hanem a megtört lélek prizmáján keresztül sugárzó Hamlet-i filozófiáját domborította ki plasztikusan. Éreztük, hogy felolvadt, eggyé forrt, vergődött, szenvedett Hamlettel, és a közönség hitt az ő Hamletjének. Sikere kivételes és mély hatású volt.”⁸

FOLYTATJUK

1  Bemutatásra került: Bessenyei György: A filozófus (1777), bevezető: dr. Dézsi Lajos egyetemi tanár. Csokonai Vitéz Mihály: Gerson du Malheureux (1795), bevezető: dr. Janovics Jenő. Katona József: Bánk bán (1814), bevezető: Erdélyi Pál. Kisfaludy Károly: Pártütők (1817), bevezető: Seprődi János. Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (1830), bevezető: dr. Janovics Jenő. Gaál József: Peleskei nótárius (1838), bevezető: dr. Gyalui Farkas. Gr. Teleki László: Kegyenc (1840), bevezető: dr. Csengery János. Nagy Ignác: Tisztújítás (1841), bevezető: dr. Janovics Jenő. Szigligeti Ede: Szökött katona (1843), bevezető: dr. Kovács Dezső. Hugó Károly: Báró és bankár (1847), bevezető: dr. Hevesi Sándor. Szigligeti Ede: Csikós (1847), bevezető: dr. Janovics Jenő. Szigligeti Ede: II. Rákóczi Ferenc fogsága (1848), bevezető: dr. Márki Sándor. Szigligeti Ede: Liliomfi (1849), bevezető: dr. Janovics Jenő. Szigeti József: A vén bakancsos és fia, a huszár (1855), bevezető: dr. Kiss Ernő. Jókai Mór: Szigetvári vértanúk (1860), bevezető: dr. Szádeczky Lajos. Rákosi Jenő: Aesopus (1866), bevezető: dr. Sebestyén Károly. Dóczi Lajos: Csók (1871) bevezető: dr. Janovics Jenő. Tóth Ede: Falu rossza (1874), bevezető: dr. Dézsi Lajos. Csíky Gergely: A nagymama (1891), bevezető: dr. Janovics Jenő. Herczeg Ferenc: Bizánc (1904), bevezető: dr. Csengery János. Gárdonyi Géza: A bor (1906), bevezető: dr. Kovács Dezső. Lengyel Menyhért: Taifun (1909), bevezető: Bede Jób. Bródy Sándor: A tanítónő (1908), bevezető: Molnár Ferenc. Molnár Ferenc: Az ördög (1907), bevezető: Móricz Zsigmond. Herczeg Ferenc: Déryné ifjasszony (1907), bevezető: dr. Janovics Jenő.

2  Imre: i.m. 1924. 79.3  Imre: i.m. 1924. 98.

4  Lásd (Salat-)Zakariás Erzsébet: A fiatal Janovics és a Mozgó fényképek,  Korunk, 2011/12., 80–87.

5  Janovics: i.m. 2001. 227.

6  Imre: i.m. 1924.112., Kolozsvári Hírlap, 1913. augusztus 24.

7  Ellenzék 1913.december 17., Imre: i.m. 119–120.

8  Újság, 1914. január 26., Imre: i.m.121–123.